Ősz-derengő

Lassan megfakul a nyár tündérszárny-fénye,

a virágcsipkék is szélbe szakadnak,

halkabban zsong már a hajnalok vére,

a harmatpillék mind homállyá alvadnak.

Ha az árnyak hófehérke-haja szétterül,

a Hold derek hóvirágait tűzi bele,

és a hűvös majd éj-jellemmé lényegül.

Hideget ragyog a tejút opál-szeme,

összerebbent lombsóhajok fáznak tőle.

Csöndé kucorog a mezők szívverése,

szeptember meg felhőket dagaszt esőre.

Közeleg az alkony bíbor-pilledése,

füst ízű nappakolat hoz a zöldmúlás,

ahogy az avarhamvak szétreppennek,

bentjeik a házak kis gyertyává gyújtják,

s helyet kínálnak az emlék-perceknek.