Könnyparázs

Ez a hajnal levendula, mályva és tűzszín, 
a Nap egy áttetsző fényüveggolyó,
bordák közé borzong egy érzés, de hűsít,
közben mennybolttá ring a nagy ég-folyó.

Lassú neszekből nyújtózik a reggel felém,
nemrég még csend volt, most lombszívek dobognak,
 - s valami  elengedés bennem hazatér.
Árnyékok fekete lángjai lobognak,

és a nyár ma alkonyok párás vízpartja,
- pedig a valóságban épp ébredés  van,
csak bennem nehéz a sors emberi hangja,
holott minden más él, s felhőként súlytalan.

Vállamon az Isten madarai, bús szárnyak,
alig repülni tudó lepkék mosolya,
- talán engem is valahol érkezni várnak,
s én vagyok ki kikötőt sem akar soha.

Mostoha lényegek, lényegtelenednek,
kicsit önmagam szemhatárán lépek túl.
A remények is érelmeszesednek
egyszer csak, és a sóhaj is a szélbe fúl.

Most gyermek magánnnyá kucurgok, jó ez így.
Most felsírnak az eltemetettek itt bent mind.
Most nem kell semmi, se szó, se látható híd,
ne lássa senki, csak egy könnyparázs vagyok itt.