Csak ez

Eljött a mindig csönd, a belső idő.
Kint hópihevarázs szerte a táj,
a zaj nem is lehet ide illő.
Ez a perc könnyű, néha mégis fáj.
A naplemente kandallóban szendergő
kis parázs, fahasáb-barna dombokon
sápadt som-pirosat épp megsejtető,
amint elcsöppen a jégcsapszobrokon.
Az ablak már csupa zimankóvirág,
csak a szív völgyzuga hord most zöldet,
bár minden emlék csak lámpásnyi világ,
mégis átszövi a pipapöfék-felhőket,

ez a kislánypillákban alvó fénysejtelem.
A csillagok fagyöngye fölöttem ring,
és mind tündérfákká válnak aztán bennem,
éjemre gombolt szép aranyág-ing.
Vízkék nyugalmak és patakszívdalok,
jó anyám örökségei énnekem,
angyalszárnyú, szellő röptű pitypangok,
ahogy a tintán róla szólhat énekem.
Csak halovány fáklyalángpille már,
amikor a mosoly élt szembogarán,
de világol megannyi holdtalan éjszakán,
mikor Isten is magamra hagy talán.