Akkor

Steel•  2019. október 6. 14:06

Kinn az éj tere csupa ködlebegés,

s nekem fáj a tegnapi csönd-derengés,

amiből visszatekint rám a halál,

az a megörökölt, nehéz gyermek-magány.


Fönn a sok kis csillag mind fényemlékmű,

bár a lég oly iszonyos árnyéksűrű,

mégis, a szélszavú regék Rólad súgnak,

míg az ágharangok majd elhalkulnak


hozzád, Anyám. Pocsolyák szembogarán

estesugár, felhőfreskós templomoltár

az Ég, darabokra tört tejútkupola,

- az idő a távolt most közel suttogja.


Elborong a táj, mint szívem, ahogy rajta

puszták némasága ül, és könny szakajtja

benne tejfényű hajszálaid emlékét...

Valahogy érzem, Te láttad a legvégét


az útnak, hol Krisztus-sorsú napjaid jártad.

Akkor a vadludak mind Veled szálltak,

Te a falomb-mesék örök része lettél,

míg a pára tündérporán elreppentél.


Aztán hajnali káprázattá váltál,

- az Isten a szíve fölé helyezett.

De engem gyász formáz, arcom esőmárvány,

bocsáss meg, mert csak erőtlen lehetek.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

955kondoros2019. október 7. 17:37

Összeszorult torokkal(mintha gombóc lenne benne) olvasom mindig soraidat.Szeretettel:András

skary2019. október 7. 06:50

mögbocsátok

Törölt tag2019. október 6. 22:40

Törölt hozzászólás.

Rozella2019. október 6. 21:07

Gyönyörűen írsz... A legszebb versek az Anyákról születnek talán, akik ha el is mennek, soha nem halnak meg bennünk... Ölellek!

legland2019. október 6. 21:03

Olvasni is nehéz, belefolyik a szív repedéseibe, és feszíti...közben meg annyira szép, hogy ide ócska minden szó és nem is méltó.

Mamamaci402019. október 6. 14:16

fájdalmasan szép képeskönyv!