Novellák

Tizenkét négyzetméteres padlásszoba, városra néző ablakokkal, bútorokkal telezsúfolva. Valamikor még a kilencvenes években. Ez az átkozott influenzás megbetegedés! Na, jó, annyira nem is rossz, úgyse akarok iskolába menni. Egy rám legalább kétszer nagyobb póló, és egy rongyos alsónadrág van rajtam. Állok a nyitott ablaknál és cigarettázok. De hallom, hogy szüleim a szobám felé tartanak... majd, mintha puskagolyóból lőttek volna, kidobom az ablakon az égő csikket, becsukom a tetőtéri ablakot, és már az ágyban is vagyok. Mikor belépnek köhintek egyet.
- Holnap mész iskolába, ha jobban vagy, ugye tudod, fiam? - kérdezi apám apai szigorral vegyítve.
- Ha nincs lázad, akkor mész! - helyesbít anyám.
- Igen, igen, tudom... de én nem vagyok jól... - mondom suttogva, csendesen. Másképp nem tudok, az influenzának nagyon megtetszett a hangom és kölcsön vette...
Apám közben helyet foglal a forgós asztali székembe, melyet lehet akár hintaszéknek is használni, egyszerűen csak egy kézifékszerű kart kell kilazítani, és hátradőlni. Most éppen ki van lazítva, de már az öreg is észrevette, mert majdnem hanyattesett vele.
- És mit érzel, Péter? - kérdezi anyám.
Én hason fekszem, és fejemet feléjük fordítom. Furcsa, hogy mind a ketten itt vannak. Mintha vallatnának... pedig én semmit nem tettem!
- Fáj a torkom, a hasam, és nagyon szédülök... alig kapok levegőt.
- Nekem is ezek a tünetek voltak. De nekem még lázam is volt. Lehet, hogy mégse kéne elengedni... - mondja apám kicsit engedékenyebben. - De majd meglátjuk holnap.
- Hát... - mér végig anyám. - Nem tudom...
Én a kezembe veszem a mellettem nyugvó lázmérőt és elkezdem forgatni. Anyám dühösen közeledik, kezét nyújtogatva a lázmérő felé:
- Add már ide azt a szerencsétlen lázmérőt! Nincsen neked lázad! Elveszem!
- Neeem! - ellenkezem és kezemet a párna alá rakom. - Nem adom oda!
- Jól van, akkor rakd a párna alá, engem nem érdekel! De nem én fogom feltakarítani a higanyt!
Megvető pillantást tesz apám és elkezd mosolyogni.
Mikor visszalép az előbbi helyére, kiveszem a kezem és a lázmérőt magam mellé fektetem.
- Mennyire utáltam, amikor gyerekként engem is azzal terrorizáltak esténként a szüleim, hogy ha jobban leszek reggel, akkor megyek az iskolába...
- Na, látod! Akkor nekem miért kell mennem?
Lassan kezd megtörni a feszültség.
- Mert sokat hiányzol! - érvel édesanyám.
- De nem mehetek! Az orvosi rendelőbe az van kiírva, hogy vírusos megbetegedéskor otthon kell maradni addig, amíg...
- Honnan tudod te, hogy vírus az? - félbeszakít röhögve anyám. - Ki mondta neked?
- Hát, a faternak is ugyanezek a tünetei voltak, és...
- Az még nem jelenti azt! A vírus első tünete a láz. - mondja apám. - Tudtommal neked pedig nincs, és nem is volt lázad!
- De este rázott a hideg, csak nem tudtam felállni a lázmérőért, ott volt az íróasztalomon... - mutogatok apám háta mögött lévő íróasztalra.
- Na, jól van, Petikém ezt mosd hagyd abba! - legyint anyám. - Hagyjuk élni a dolgokat reggelig, jó?
- Jó... de mi van ha az iskolában megfertőzöm a többieket...?
Egymásra néz a két szülő és elkezdenek mosolyogni.
- Sírasd is meg őket.
Soha nem tudják megérteni a problémámat!
Én unom a gyerekeket! Unom a tanárokat, a tanulást, a hülye jegyeket... miért kell nekem iskolába mennem?
- Na, jó éjt! - mondja apám. - Aztán aludjál! Csá! - ezzel kilép a szobából.
- Úgy van, aludjál szépen! - mondja anyám is, kedvesebben, mint édesapám. Lépeget felém. Puszit akar adni.
- Anyu ne! Mi van ha elkapod?
- Jól van, jól van, nem fogom elkapni! - megsímogatja a fejem, azzal ő is kilép az ajtón. Mielőtt becsukná még elköszön és leoltja a lámpát. Én pedig ugyanúgy mozdulatlanul tartva a fejemet nézek arra a pontra, ahol imént még ott állt anyám, mögötte apám ült, és nem látok mást, csak a TV-m világító piros fénypontocskáját, mi sokkal közelebbnek tűnik most, mint bármikor máskor. Aztán az is kezd halványulni, és eggyé válik a koromsötét éjszakával...
Szép jó éjszakát, városom!

 Ült az ágyában. Édesanyja időnként be-be tekintett beteg gyermekére. Sápadt volt az arca, s a szeme sem csillogott már oly' gyermeki tündökléssel, mióta diagnosztizálták nála azt a csúnya daganatot. Pontosan ő sem tudta, hogy mi ez, miért így kell lennie, ettől függetlenül életrevaló, okos gyerek volt. Most mégis az ablakon tekintett ki, és nézte az utcát. Igazából csak kitekintett, s bámult kifelé, de nem látott semmit. Szinte lyukat nézett a levegőbe, mert eltűnődött a saját életén. Korán kellett felnőnie, alig volt még 11 éves, és kora ellenére tökéletesen szótértett a felnőttekkel. Lassan elkezdett szemerkélni az eső, de ő még akkor sem vette el tekintetét az ablakról. Halk morajlásba változott át az esőcseppek kopogása, és csak akkor "tért vissza", mikor édesanyja hangját érzékelte.
- Kicsim, kérsz teát? - aggódóan nézett kislányára, hiszen az csak megrázta a fejét, mint "nem". Mostanában olyan keveset beszél...
Mikor az anya kiment a szobából, ő visszafordult az ablakhoz, és ismét kinézett. Az emberek elfogytak az utcáról, elriasztotta őket az eső. Levette tekintetét, és visszafeküdt a helyére. Sokáig gondolkodott tovább, elveszett saját gondolataiban, aztán kitudja, hogy a monoton kopogás, vagy a betegsége végett, de átlépett az álomvilágba. Legközelebb anyukája keltegette, hogy látogatói érkeztek...
Az ötéves szomszéd kislány és a nagymamája volt az. A kislányon látszódott, hogy pezseg az élettől. Aranybarna haja volt, ami szinte szállt, mikor fejét megrázta, s csillogott mind a két tengerkék szeme. Odarohant az ágyához, és szomorúan nézett rá. Belemarkolt az ágy szélébe.
- Te nem hajhatsz meg!
Villámcsapásként érte, mélyen a kislány szemeibe nézett. A halványúló remény, ami már kezdett őbenne kialudni, ismét lángokra kapott. Lassan teltek a percek, miket a kislány és a nagymamája társaságában kellett töltenie, mégis úgy tűnt, mintha szaladna az idő... sem előtte, sem pedig később nem beszélgettek egymással. Nem vágyott túlzottan társaságra, de az övéké meglehetősen jó volt...
Ezekután még sokáig azt hitte, hogy egyszer majd meggyógyul. És végül így is lett.
Mikor már eltelt jó pár év, ő időközben már felnőtt és elköltözött, saját életét élte és dolgozott, sokszor eszébe jutott még a kislány. Szeretettel gondolt rá. Nem tudta, hogy mi van vele. Semmit nem tudott róla, jóformán. Telt az idő, és megfogalmazódott benne egy dolog: hazalátogat édesanyjához.
Az első kérdése az volt az édesanyja felé, hogy:
- Mi van a szomszéd lánnyal? Tudod, aki régen... mikor én... - az utolsó szavait halkan mondta. Nem jót sejtett az anya arcvonásairól.
- Jaj, édes kislányom... Évikét másnap elütötte az autó, hogy nálad járt... csak sosem mertük neked elmondani... - nagyon halkan mondta az öregedő asszony. Az idő változott, az emberek is változtak körülötte, de a dolgok mégsem...
Egy világ tört össze benne. Azt hitte, rosszul hall, de rá kellett döbbennie, hogy mégsem.

Elnézést az esetleges hibákért, de komolyan hajnali kettőkor írtam... amit én magam észrevettem, azt kijavítottam. :)