zozz blogja

Bohókás hullámok ringatják szemem,
mégis mit látok:
a kimondatlan, csalfa szerelem...

Testi mámor illatát hozza az őszi eső,
s csempészi sóvárgó tüdőmbe...
Felhőt Nap kardja szíven szúrván
röppen a vágy a szivárványos levegőbe...

Ujjai báli cipőben
lágy érintésként keringőznek arcomon,
Majd Árész nyilai fúrodnak bőrömbe
a parázsló, holdfényes alkonyon.

Tavaszi napsugár olvaszt jégpáncélt
a gömbölyű hegytetőn,
Patak mégis máshol ered,
érzéki síkságon, buja legelőn.

Csók csattan csendesen,
s testek ritmusra olvadnak össze...
Egymás fülébe lihegve, kézenfogva
kezdik útjuk a végtelen ködbe...

Hajnali órán, Napnak nyugta és keltekor,
déli Nap melegében, alkonyatkor...

Szakadó esőben, vagy ha elcsendesül.
Tomboló hóviharban, ha vérem megfagy, s didergek dermedtül...

Búban, feltépett sebek égető fájdalmában,
egy lépcső keserű magányában...

Bárhol, bármikor...

Az égboltra kezem egy Lány arcát festi,
kit ha szemem meglát, lelkem nyugalmát tovább nem keresi...

Örzői az angyalok, s kinek haja a hulló,
szemei pedig az egyszerű csillagok...

Üres érzelmek költöztek sápadt ajkamra,
semmitmondó szemeket szúrt ki sajátom.
Nők vért csak testembe pumpálva,
zárták Szívem a gondtalan magányba.

Bohókás szempár varázsa igéz meg hirtelen,
majd vérvörös ajkak kérik fel egymást táncra.
Ez a tüzes csókok bálja,
s igent rebegve olvadnak egymásba.

Majd haldoklok, mert Szívemből a vért
Apollón issza ki.
S a bál kapuin kitaszítva dúdolok dalt
Szívemnek, a fagyos, téli éjszakában...