zozz blogja

Rongyos órán, lassú, egybefolyt másodpercek,
csöndben, mégis szívem fülébe hasítva,
nem telnek...

Maradnak, mert maradhatnak, nekik van most helyük,
mert az égből szárnyukat tört madarak hullnak,
s az Égieknek feléjük nincs kegyelmük.

Egymás mellett a világ tetejére szálltak,
de eltévedtek.
Távolságnak gyilkos keze törte össze a madárszárnyat.

Sajátom levágván bekötöm szárnyad,
Téged feldoblak, elengedlek, s nélkülem ugyan,
de újra szállhatsz...

Üres érzelmek költöztek sápadt ajkamra,
semmitmondó szemeket szúrt ki sajátom.
Nők vért csak testembe pumpálva,
zárták Szívem a gondtalan magányba.

Bohókás szempár varázsa igéz meg hirtelen,
majd vérvörös ajkak kérik fel egymást táncra.
Ez a tüzes csókok bálja,
s igent rebegve olvadnak egymásba.

Majd haldoklok, mert Szívemből a vért
Apollón issza ki.
S a bál kapuin kitaszítva dúdolok dalt
Szívemnek, a fagyos, téli éjszakában...