Budai Zolka blogja

Revelatio

A költészet hozzám fosztogatni jön el
észre sem veszem míg rajtam átoson
mindent megrág és magához ölel
mint patkány az éji városon.

'BZ'

Poet

...hát így festenek a sorok, melyekből

száműzték a rímeket, mint a

bekattant katonát szokás

a messzi Szibéria felé

és melyekből a számok is

úgy maradnak távol,

akár a ragadozó a tűztől,

mit emberkéz gyújtott

a kísértet-ágak között...

...hát így festenek a sorok, melyeknek

se elejük, se végük föl nem sejlik,

míg keresztül vánszorog

rajtuk a szem és, mint

kifulladt vándor megpihen

a végen Istenhez mormolva imát...

...hát így festenek a csodák, a versek,

ezen a költőket termesztő oldalon,

és az, hogy most idedobok egy

rímet,- csak számomra oltalom...

'BZ'

Buzgó szívvel

Nem voltak mestereim a költészetben,
s a szerelmet sem tanították jól velem,
így fáj, hogy e csodák büszke viselését,
bár buzgó szívvel, de mihasznán művelem.

'BZ'

A toll és az ember
(költői üzenet)

Ahogy ti képzelitek,
Úgy senki nem érti meg.

Ahogy behunyt szemmel festitek a jövőt
E mai éjen a sötét falak előtt,
Ahogy koszos tekercsre folynak a sorok
Míg egyre fogynak a kétség szagú borok,
Úgy mind amit tesztek a meddő bolondság,
Csak arra való, hogy fejetekből ontsák
A még zűrösebb, zagyván érett képeket,
Azokat, melyeket senki nem érti meg.

Keseregtek, mert rongyolt zsebekkel jártok,
Majd fölfelé bámulva csillagot láttok,
Vagy szerelem szorítja száraz torkotok,
S hányjátok papírra...- mind szélbe szórt homok!
Ugyanilyen bár az öröm is nálatok,
S, ha fikarcnyi teher sem nyomja vállatok,
Hát úgy ünnepeltek s vihogtok a szépen,
Hogy farkának a malac virul eképpen!

De mindez semmi. Ez is elkell, higgyétek!
A nagyvilág baját boncolni a vétek!

Mert kiköphetik tollaitok a gondot,
Ám készüljetek, mind magatoknak mondott
Refrén az, s már ezredjére üvöltitek!
De nézzétek, ezt így senki nem érti meg!
Kérve-kérnétek a boldogságot végre,
S tudom, ott lóg ajkaitokon a béke,
Tiltanátok minden földre termett rosszat,
S máglyára löknétek azt, ami úgy bosszant:

Hogy az utcáinkon gyermekek éheznek,
Halálba taszító vírusok léteznek,
Hogy sose ölje meg senki embertársát,
Fedje föl benne az elbolyongott mását,
Ne dobjon el újra tudatlan szemetet,
Ne szúrjon irigység vakságba szemeket!
Érje ésszel minden, mindenki végtére,
Hogy itt vagytok ti, és álljatok az élre!

Tudom, most kuszálva beszélek rólatok,
De, ha föltüzel vérem, én is olvadok,
S belétek fojtom az utolsó csepp reményt,
Hogy halmozzátok kinccsel a csöndes szegényt,
Hisz szüksége van itt minden lenti lénynek
Reátok: Minékünk, állatnak, növénynek!
Vasmarkotok széthulló éltünk kötözze,
S minden lelket eggyé forrasszatok össze!

Ahogy most képzelitek,
Úgy senki nem érti meg!

Mert ahhoz, hogy egy álom valóra váljon,
Egy toll és egy ember kevés e világon.

Lennék folyam

Tudod, most mérgemből lennék olyan,
Mint eleget tűrt, felbőszült folyam,
Mi átszakít minden elé hurcolt gátat,
Mit ember csak álmaiban láthat!

Felduzzasztanám magam minden szennyel
Mi utamba tér, s meg nem értett keggyel
Rombolnám le mind a kertet, a házat,
Gyilkos lennék most, bármilyen gyalázat!

Zúgva felelnék üvöltő hangokra,
Könnyektől nőnék egyre csak nagyobbra,
Akarnám, hogy kortyolj te is belőlem,
S mérgemtől pusztulhatnál tőlem!

Akkor látnátok, hogy itt vagyok én is,
Nem egy senki, hanem valaki mégis!
S kinek vizéért sosem jutott hála,
Eljött most, íme, s nincs nagyobb úr nála!

Ha megértenétek, visszavárna medrem,
S csillámokat szórnék újra csendben,
Ringatnám csónakotok, mint amikor még
Nem sejtettétek, mit meg nem tennék!

Hisz lelkem öblén ilyes folyam vagyok,
Mi csupán a színen, tükrében ragyog!
Törnék az égre, de sehogysem tudok,-
E kínok között habjaimba fulok.