SÉRELMEIM

ő elment, én itt maradtam:

- Csókolom! Kérem, hadd férjek be én is!
- Félő, ahhoz össze kell, hogy törjük!
- Csontig-csoknik?
- Legalább ágyéktól félbe.
- Az istenverte férge!
- Feltételezem, ezt nem számunkra, és nem sértésnek szánta!
- Dehogy.
- Akkor most az következik, hogy ön lerogy.
- A mocskos földre?
- Nem, itt egy rongy.
- De itt nincs is rongy.
- Akkor kérjük, nézzen tükörbe.

szarszagú szakállszöszölés szabás-szabályai
szisszenve szerteszálltak szépen szeretve szakállas szobrokat
széthasadt szemük szava
pixel szexus
szentimentális szellemek sziporkázó szózata szólt
össze vissza szerződésük szálkát szúrt szerelmük hajszálaiba
szeplős szócsaták asztmás szereplői széllel szemben színházat szélmalmokra szültek
szarközepette őszülő szinarany 
vakarásszuk 
szükség szerpentinek lesznek
szemenszedett színek szakrális szippantásába szédülünk
száradó szubjektum-metszeteinkkel
szán a szánalom
szerfelett
szelektálok
szappanbuborékok sziluettjeit számolom
szerintem kész

nagy szemek legyeznek puhán
esővíz illata után
vagy csak szájra mosolyt kerget
takargat egy elkent tervet
bután 
vízbe bújni szavak nélkül
nézni hogy a másik kékül
súlytalanul rohangálni
levegőt megtartva várni
hátha a másik megrémül
sóhajtani többet mégsem
csöndben mint az anyaméhben
egyesülni önmagammal
elföldelni színarannyal
végre megint vérben-lényben
végzem

ő csak az ő életkedve énvelem szemben

a szó-összeroppanások döngetik az univerzumot 

különös hogy csendben tud maradni

néha még betoppan

az a saját halál a nálam maradt kabátjáért

én meg apa kalapját adom neki inkább

a többire még szükségem lehet

azt a hangskálát akarom újra és újra lejátszani

eljátszattatni

azt amit ha hallok én is színeket sikolthatok

ekkor sosem szólnak rám 

még azt sem mondják ha eltévedtem

hogy hol van a vége

és látom létem

sőt csak azt

külső szemlélőként ki vagyok én és ki vagy te?

az interszubjektivitás egy stabil pontja

maradok mert ide születtem

ahol a hold fázisai visszaköszönnek

a hidegen tükröződünk mind és

amit birtokol a mindenség a fény

ezt mindig ingyen adom

úgy döntöttem neked is jut

az elképzelések sérülnek ahogy

egyre nagyobb és nagyobb fagyott karokat rajzolgatunk

hogy elérjünk oda

a nap-szülötte sávig

az ágyig

a csapágyig

a szájig

az utolsó szálig

ahol a pánik fázik

mindmáig

amikor a másik hiányzik

tehát csak az egyszerüség kedvéért

a külső lény ha kopog

mint bekivánkozó dolog

mindenhonnan jönnek a romok

én meg csak szopok

és a torkom gyakorlatilag

nem több mint a száradó homok

amíg csak egyszer valaki más kopog

észrevette mielőtt felkent

aztán elment

csak hogy ne mondjon a múltnak mégegyszer ellent

bezárta előttem a kifejezhetetlent amikor

nincsen banyám se kajám

se kisterem se magány

nincs erőm de szenvedőn

megóvom e temetőt 

harmat habja

nevetek

bajokat és neveket

húsz esztendőm haragom

húsz esztendőm etalon

Emelkedésed árnyéka a térség; kialakultak az éjszaka finom szorításából kibontakozó karjaid kedvesem: sötétség; sötétség ugye néha magányos vagy? nehéz gravitációd bája: még nem látod mindazt, ami önszántából hatalmadban állna.   Szép tisztaság a nyugalom csak a semmi semmivel; elárasztja az eget és a feketét csillárként keni el; fényed továbbítja majd az elfogyás felülete; törött tökéletlenséged a fény.   Bár láthatnád, ahogy emelkedsz.