A tűzből ébred és a Napba hull

http://www.youtube.com/watch?v=pBxqtBFKQig 

Réges-régen, a nagy fáraók idejében, a Szahara szélén, egy sós síkságon élt egy madárcsapat, akik valami rejtélyes ok miatt nem költöztek dús vizű folyók, vagy tavak mellé, hanem élték a forró nappalok és rövid, jéghideg éjszakák miatt kietlen vidék szinte mindig egyformának tűnő életét. A hímek türelmesen köröztek a nagy sivatag szélén, a nőstények napközben szárnyaikkal takarták fiókáikat a tűző nap gyilkos sugarai elöl, az őseik által épített toronyszerű dombok árnyékában. E dombok, amelyeket a madarak több száz év alatt építettek, egy-egy családnak otthont, biztonságot nyújtottak, főképpen a déli nap sugarai által felmelegített forró levegő ellen. A dombok tetején bejáratok ásítoztak, ahová bebújva hűs árnyék várt a bent lakókra. Tojásrakástól a költés idejéig, a nőstények ki sem mozdultak a fészkeikből, a hímek gondoskodtak párjukról és vigyáztak a tojásokból kibújó fiókákra. A hímek büszkén álltak a fészkük mellett és csodálatos hangú, lágy dallamokkal köszöntötték a felkelő és nyugvó napot, és délben, amikor az árnyékuk eltűnt egy pillanatra, ott álltak, szárnyaikat kitárva és káprázatos fénnyel csillant meg arany-vörös árnyalatú tolluk. A környéken elhaladó karavánok ilyenkor a forróságtól felszálló levegő miatt a csodás madarak tollait lángolni látták, és lassan elterjedt, hogy ezek a madarak saját tüzükben égnek.

Vándorok jöttek, mentek, és sokan merészkedtek a madárdombok közelébe, de legtöbben megrémülve, fejveszetten menekültek, amikor fészkeiket védő, hatalmas madarak rontottak elő a dombok rejtekéből. Néhány szerencsés azonban hozzáfért egy-egy fészekhez és összeszedett néhány frissen rakott tojást.  

Egy ilyen karaván egyszer átjutott a sivatagon Egyiptom Nílus által öntözött termékeny vidékére. A tojások épen maradtak, és egy városka főterén a piacon árulták őket a bámészkodóknak. Már a tojások is olyan színűek voltak, mintha lángoltak volna, még senki sem látott ehhez foghatót. Éppen arra haladt át a fáraó egyik főtisztje, és megállította szekerét, hogy felfrissítse magát. A piactéren álló frissítőket kínáló sátorhoz lépett és nagyot húzott az egyik flaskából. Ekkor látta meg a különös tojásokat. Alku nélkül vette meg őket, szolgája fogta a kosarat és óvatosan vitte ura után. A főtiszt egyenesen a fáraóhoz sietett, amikor a fővárosba ért és átadta szerzeményét. A fáraó, mint akkoriban a legtöbb, szinte még gyermek volt, így felcsillant szeme, ahogy meglátta új játékszereit. Puha fészket készíttetett és egyenként helyezte el benne a csodás tojásokat. Naphosszat nézegette és türelmetlenül várta, hogy megmozduljanak végre. A nap fénye felmelegítette a tojásokat, éjjel puha rongyok védték őket. Egy hét telt el, amikor egy forró nap végén a kis fáraó halk kaparászást hallott a tojások irányából. Odaszaladt és gyermeki örömmel felkiáltva adta hírül, hogy kikelnek a fiókák. 

Hamar híre ment a palotában a várva várt eseménynek, és sok szerencsés szemtanúja volt, ahogy az első lángvörös tollú madárfióka kidugta csőrét és kócos tollú fejét a tojásból. Aztán a következő, és utána a többiek. Hamarosan a kosár mélyén ugrándozott fél tucat madár. Aki látta őket, csodát látott, mert ilyen madarakról még a krónikák sem beszéltek. A lenyugvó nap vörös sugaraiban felizzott a fiókák arany-vörös pelyhes tolla és távolabb álló nézelődők azt hihették, hogy kis lángok mozogtak a kosárban.  

Ettől a naptól kezdve a madarakra szabályos sereg vigyázott, úgy gondozták a kis madarakat, mint magát a fáraót. Ő egész nap kis barátait figyelte, nevet adott nekik, tenyeréből etette őket és figyelte fejlődésüket. Ahogy nőttek és tolluk lángszerű ragyogása mit sem változott, törte a fejét, hogy tarthatná őket a palotában. Főpapjai Ré hírnökeinek nevezték el őket és azt mondták, hogy ha majd elrepülnek, elviszik a fáraónak, a Napisten fiának hírét távoli tájakra is. Ettől kezdve a fáraó tudta, hogy egy nap majd elrepülnek. Szomorúság töltötte el a szívét, hogy a tűz madarai egyszer elrepülnek Héliopolis felé.  

Telt, múlt az idő. A tűzmadarak már szárnyaikat próbálgatták, amikor egyik éjjel tűz ütött ki a palotában. Mohó lángok csaptak fel és minden éghetőt felfaltak, ami útjukba akadt. A fáraót kimentették gyorsan, de első gondolata a hálóhelye mellett kialakított fészek lakóinak megmentése volt. Mire odaért volna a segítség, már méteres tűznyelvek csaptak fel és lehetetlen volt a madarak közelébe férkőzni. Vizes tömlőket hoztak és oltani próbálták a lángokat, de hiába, azok egyre nagyobb erővel törtek elő. Hirtelen hangos suhogás nyomta el a tűzvész moraját, amint gyors szárnycsapásokkal első repülőútjukra keltek a tűz madarai. Lángokból bújtak elő, mint szikrázó lángcsóvák és mintha nem féltek volna, újra és újra eltűntek a lángfal mögött. Ekkor a horizonton, a lángok felett hirtelen előbukkant a Nap. A madarak ettől mintha feleszméltek volna és elindultak a hívogató fény felé. 

Aki látta őket, sokáig nem tudott megszólalni. Az a hír járta, hogy a madarak lobbantották fel a lángokat, a fáraó azonban tudta, hogy Ré hívta őket magához. Szívét egész életében betöltötte annak a tűzvésznek a forrósága, ő lett minden fáraók legjobbika, jó tetteit, meleg szívét Egyiptom népe soha nem felejti...