Verstan és környéke
Kiss Judit Ágnes:Hogy kell verset írni?
Ezt főhelyre kellene tenni a Poet virtuális falán!
Kiss Judit Ágnes: Hogy kell verset írni?
Annyian kérdezték mostanában (adott esetben konkrét műveiket mutogatva) mitől jó a vers, hogy kell megírni, hogy nem tudtam már egyenként válaszolni. Talán néhány dolog hasznos lehet az általánosságok közül. Főleg középiskolások kérdeznek, de felnőttek, idősebbek is - nekik is szól.
A vers, ahogy bármely más művészi produktum, gyógyít. Jó esetben a befogadót is, de az alkotót/ előadót mindenképpen. Ha valaki azért hozza létre, hogy feldolgozza az élete eseményeit, hogy kifejezze az érzéseit, hogy boldogabb legyen, akkor az úgy jó, ahogy van. Tilos kritizálni, megítélni, javítgatni, hiszen a céljának megfelel. (Éppen akkor nem felelne meg, ha az alkotója, előadója próbálna az elvárásoknak megfelelni.) Tehát a fürdőszobában való éneklés, a tükör előtti tánc, a saját kedvünkre való festegetés csak önmaga mércéjével mérhető: van, tehát tökéletes. Mindenkinek azt mondom: abba ne hagyd! Ha viszont valaki közönség elé akar lépni, akkor szembe kell néznie azzal, hogy minden művészeti ágnak van kialakult története, nyelve és szabályszerűségei.
Mitől lesz akkor egy vers jó? Hogyan kell akkor jó verset írni? Ez sajnos vagy szerencsére nem olyan egyszerű, hogy recept alapján meg lehessen csinálni. De az sem igaz, hogy az a vers jó, ami nekem tetszik, ez az egész szubjektív, senkinek nincs joga bírálni, milyen alapon állítja bárki is, hogy rossz, mikor nekem (vagy XY-nak tetszik).
Ki mondja meg akkor, mi a jó vers? Erre talán leginkább azt lehet válaszolni, hogy maga a vers, az eddig megírt szövegek összessége. Az európai irodalom több ezer évét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Halad, hömpölyög, mint egy széles, lassú folyam, kisebb vizek ömlenek bele, holtágakat alkot, kanyarog, szigeteket hoz létre, hordalékot rak le, medret váj magának. Vannak patakok, amik belefolynak, és lesznek, amik kiszáradnak félúton, beleszivárognak a földbe.
Elnézést ezen hasonlat – és a következő összes többi – esetleges sántaságáért.
Mit tehetsz akkor?
1. Olvass! Klasszikusokat és kortársakat egyaránt. (Sőt azt mondom, főleg kortársakat.) Nem lehet úgy beszélni egy nyelven, hogy a feliratokat sem tudod értelmezni. Minden művészeti ágnak van egy saját nyelve. Nagy csapda, hogy az irodalom esetében ez a hétköznapi beszéd elemeiből építkezik. Attól még, hogy az anyanyelvedet tudod, a költészet nyelvét nem beszéled automatikusan. Sokan a hétköznapitól elemelendő verseik nyelvét szépnek, érzelmesnek gondolt szavak használatával szeretnék megteremteni.. Csók, lélek, könny, fájdalom, ahhh! Valaha gyönyörű, füves ösvényen termettek ezek a szavak. Csakhogy épp ezért sokan jártak arra, letépkedték a virágokat, kitaposták a füvet, odaszaratták a kutyáikat, és most az ösvény kopár, terméketlen föld csak. Ezek a szép szavak ma már nem sokat jelentenek az olvasónak. Kilúgozódtak a használatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy tabunak számítanak. Egy ügyes kertész (de nagyon ügyesnek kell lennie) ilyen földből is ki tud növeszteni valami értékeset, de csak komoly talajjavítás után.
2. Utánozz! A zeneszerzőknek kötelező a stílusgyakorlat. Ha szándékosan másolsz egy-egy szerzőt, kisebb a valószínűsége, hogy öntudatlanul teszed, eredetinek gondolva magad. A másolástól juss el a paródiáig és vissza, így alakul ki a saját hangod, ami persze hasonlíthat másokéra, mégsem csak utánérzés, hanem felismerhetően és összekeverhetetlenül a tied.
3. Használd a formákat! Ha nem is akarsz később kötött verset írni, akkor is tanuld meg őket. Picasso nem azért ábrázolt egy alakot egyszerre két perspektívából, mert nem tudta volna reálisan. Van, aki azt hiszi, a szabadversben mindent szabad, és mivel szabadvers létezik, nem is kell tudni mást írni. Tévedés. Jó szabadverset az tud írni, aki tud formában is. Kötött verset írni valójában könnyebb. A forma összetart. A szonett például olyan, mint a briliáns csiszolás: hozzáértőnek kell lenni, hogy valaki észrevegye, hogy nem gyémánt, csak üveg töri meg a fényt. A szabadvers olyan, mint a kígyóember, akinek nincsenek csontjai. Ha nem annyira erősek az izmok, hogy megtartsák, nem tud megállni. A szabadverset a belső struktúrának, a versmondatok hullámzásának kell összetartania, és ahhoz kevés a szabálytalanság.
4. Játssz! Amikor gyakorolsz, ne akarj költeményt írni! A hangszerjátékos is a skálák, etűdök során tanulja meg azokat a technikai dolgokat, amikre az előadási darabban szüksége lesz. A skála, az etűd nem a művészetről szól általában (jó, persze Chopin is van a világon...). Az technika, ujjgyakorlat, ami észrevétlenül épül be a készségek közé, és egyszer majd egy komolyan vett szöveget is formálni fog. Addig dobd le magadról a terhet, hogy esztétikai értéket hordozzon a skót balladád, a limericked, az alkájoszit versszakod. Írj bátran szart – pontos formában. Idétlen témáról, ami felszabadít.
5. Javíts! Ha leírtad az utolsó sort, ne gondold, hogy készen is vagy. Hagyj időt magadnak, gondold át, nem az a fontos, mit írsz le elsőre, hanem az, hogy tudod jobbá tenni, szolgálni a szöveget! (Áldott emlékű Bodor Béla tanított engem erre, amikor az első kötetemről azt mondta: „ezek a versek csak úgy oda vannak baszva!” Meg is írta ugyanezt a Holmiba, csak hosszabban és cizelláltabban. Nagyon rosszul esett akkor, de tanultam belőle. A vers több egy kinyomott pattanásnál, ami csak úgy odafröccsen a tükörre. Elnézést.) Ha nem saját test- illetve lélekrészednek, hanem önálló lénynek tekinted, a kritikát sem sértésnek fogod venni, hanem lehetőségnek, ami a szöveget szolgálja, hogy jobbá alakulhasson. Aki azt hiszi, hogy tökéleteset alkot, csak az aljanép nem érti, az a dilettáns.
6. Légy pontos! A jó vers tükör, amibe te magadat írod bele ugyan, de az olvasó, ha belenéz, önmagát látja benne. Sokan ennek tudatában olyan általános igazságokat akarnak írni, amiben aztán tényleg mindenki megtalálhatja saját magát, ami igazán szolgálja az olvasót. Ez olyan, mint szép, tiszta, átlátszó tojásfehérjét kenni a tükörre és szétmaszatolni. Többet senki nem lát benne semmit. A giccs machinál érvényesnek tűnő általánosításokkal, homályos, nagy igazságokkal. Fotó, ahol nem állítottak élességet, hogy minden látszódjon. Nem látszik semmi. A jó vers tűpontos. (Tanítványokkal írtunk egyszer dalszöveget. Szép lett. Túl szép. Szépelgő. Azaz nem jó. Elkezdtük a roppant költői, általános, szép szavakat egyenként kicserélni benne konkrétabbakra, nyersebbekre, erősebbekre. Javult. Sokat tanultunk belőle, ők is, én is.)
7. Sűríts! Nem véletlenül hívják a versköltést németül sűrítésnek (dichten). A magyar nyelv a felébresztést (felkölt), életre hozást (kikölt) emeli ki az írás aktusából, a német a sűrítést. Nem kell mindent egyetlen versbe beleírni! (Anya úgy hívta ezt: az elsőfilmes rendező.) Lehet, hogy a fölösleges, túlírt és kihúzott sor egy másik szöveg kulcsává, szervezőjévé válik. Sose gondold, hogy elvesztettél valamit, inkább tekintsd úgy, hogy megmentetted egy újabb vers számára, ahol fontosabb szerepet kaphat. Kosztolányi ír egyik esszéjében a húzás fontosságáról. Hogy először úgy érzed, a testrészedet, a kezedet vágod le. Pedig nem az ujjad az, hanem a koszos, zöld körmöd. Vágd csak le. (Mikor először olvastam ezt az esszét, annyira undorított a koszos köröm hasonlat, hogy azóta gátlástalanul húzok). Légy szűkszavú. A jó versbe úgyis több kerül bele, mint amit beleírtál. Tanulj sűríteni Pilinszkytől és Fodor Ákos haikuiból. Például.
8. Higgy a nyelvben! Ne érzéseket írj. Ne gondolatokat. Ne élményeket, életeseményeket, hanem verset. Varázsigét. Amíg csak érzés van, élmény van, akár fájdalom van, abból nem lesz vers, amíg nem születik meg a sor, a versmondat, a kép – bármi, ami már nyelvben fogalmazódik meg. (Képzeld el, hogy szerelmed elorzója eléd áll. Mondhatod neki, hogy „Jááj, hogy tehetted ezt velem, hát szétszaggatja a szívemet a fájdalom, könnyeim patakokban csorognak arcomon...!” Vagy azt: „Válj kővé!” A versben a ráolvasások, igézések ereje legyen.)
9. Ne szégyellj tanulni! Ne átallj segítséget kérni, keress valakit, akiben megbízol, tanulj olyantól, akinek szereted a verseit. (Akire nem akarsz hasonlítani, olyantól ne. Elismert, népszerű szerzőtársaim közt van pár, akivel annyira mást gondolunk a versről, hogy ha nekik tetszene egy szövegem, azt gondolnám, hogy elrontottam.) Sokszor a legjobbak is kérnek tanácsot kollégától, szerkesztőtől. Néha olyan kevésen múlik. Egy kilógó képen, egy rossz ritmusú versmondaton, egy kötőszón, olykor még a központozáson és a tördelésen is. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent átírsz, és elveszted a szuverenitásodat. Csak próbálj meg más variációt, nem szolgálja-e az jobban a versedet. Viszont vigyázz, ha valakinek megmutatod a verseidet, főleg ha publikációs szándékkal, ne öntsd rá az összeset! Válaszd ki a legjobb négyet-ötöt! Neked is jó szembesülés lesz, és van esélyed, hogy a másik elolvassa.
10. Hagyd abba, ha tudod! Állítólag Rilkét kérdezte meg egy kezdő költő, hogy folytassa-e a versírást. Rilke azt a tanácsot adta neki, hogy hagyja abba, ha képes rá. Aki tud alkotás nélkül élni, tegye meg. (A konziban a legtehetségesebb tanszaktársam az érettségi után letette a hangszert. Mindenki megrökönyödött, csak az idős tanár úr maradt nyugodt: ha képes nem zenélni többet, akkor jobb, ha abbahagyja. Sokan vannak ezen a pályán, és csak az marad meg, aki képtelen bármi mást csinálni.)
Tudnám még folytatni az ötletadást, de a tíz olyan frappáns. És ha találsz mást jobb ötletekkel, hallgass arra!
Forrás:
http://kissjuditagnes.blog.hu/2015/03/04/hogy_kell_verset_irni
A költői nyelv stíluseszközei
Többször szóba került a versek értékének megállapíthatósága.
A vers kiemelésnek például ezek a szempontjai:
A moderátorok a versek kiemeléséről a következő szempontok alapján döntenek:
- eredetiség
- költői látásmód
- hiteles ábrázolás
- verstani elemek megfelelő használata
- költői képek megmutatása
- egyedi versszerkezet
- kötött versforma esetében hibátlan formaszerkezet
- a gondolat egyedi és eredeti láttatása
- hiteles ábrázolókészség
Többek között ezeket a szempontokat vizsgálják, ha a vers értékét próbálják megállapítani:
A költői nyelv stíluseszközei
I. Az elemi költői képek
1. Hasonlat: két különböző jelenséget egy közös tulajdonság alapján összekapcsolunk
célja: magyarázat vagy érzékletesebbé tenni valamit
pl.: „Mint komor bikáé, olyan a járása.”
2. Metafora: míg a hasonlat egy közös jegy alapján kapcsol össze két jelenséget, addig a
metafora mindenestül azonosítja őket egymással
ez feszültséget kelt, mert nem csak a közös jegyek elevenednek fel, hanem a
különbségek is
azonosító: képi sík
azonosított: fogalmi sík
fajtái: a) teljes metafora: a fogalmi és a képi sík is megjelenik
pl. Péter egy galamb.
b) csonka metafora: pl. „Dunnába bútt fenn a magas.”
a fogalmi sík nem jelenik meg, csak a képi sík
c) grammatikai metaforák: szándékosan elkövetett nyelvtani szabálytalanság
- az igevonzat megváltoztatása
pl. „Jónás elbújdosott, futván az Urat”
- genitiv metafora: olyan birtokos szerkezetet alkal-
maz a költő, ami a valóságban
képtelenségnek tűnik
pl. halál torka
3. Metonímia: a metonímia az érintkezésen alapuló névátvitel
fajtái: a) helybeli érintkezésen alapuló metonímia
pl. „Brüsszel aláíratja a bankokkal az etikai kódexet.”
b) időbeli érintkezésen alapuló metonímia
pl. „A 19. század sok felfedezést adott az emberiségnek.”
c) anyagbeli érintkezésen alapuló metonímia
pl. „pusztított a vas”
„üvegből iszik”
d) ok-okozati viszonyok felcserélésén alapuló metonímia
pl. „500 halál ment utána” (Zrínyi)
e) nem-faj felcserélésén alapuló: amikor biológiai kategóriák szándékosan
helytelen, felcserélt elnevezését használjuk
pl. minden kicsi kutya: „pincsi”
f) rész-egész viszony felcserélésén alapuló: pl. amikor egy testrészt nevezünk
meg az egész ember helyett
pl. fejenként egy szelet torta jut
100 fő van jelen
Az e) és f) fajtákat szinekdochénak is nevezzük.
4. Szinesztézia: különböző érzékterületek összekapcsolása
pl.: „Napsugarak zúgása, amit hallok.”
II. Alakzatok
1. Ismétlésen alapuló alakzatok
a) szóismétlés: pl. anaforikus (sor eleji ismétlés)
b) betűismétlés: alliteráció (betűrím) pl.: keserűn kínzatol
c) szótőismétlés (figura etimologica): ugyanaz a szótő más-más toldalékkal egymás után
szerepel pl.: halálnak halálával halsz
d) szótagok ismétlése→rím
e) mondatok, sorok ismétlése: spec. változat: refrén: ha minden versszak végén ugyanaz
a mondat, sor, sorok ismétlődnek
f) gondolatritmus: ugyanannak a gondolatnak, cselekvésnek az ismétlődése (nem biztos,
hogy ugyanazokkal a szavakkal)
g) hangsúlyos verselés ritmusa
időmértékes verselés ritmusa
h) felsorolás
halmozás: ugyanolyan mondatrészből egymás után több szerepel
pl.: alanyból vagy minőségjelzőből
i) ellentét pl.: egy nagy kutya és egy kis kutya volt az utcán
j) párhuzam pl.: Ahogy növekszel, úgy gazdagodik az értelmed.
2. Felcserélésen alapuló alakzatok
a) betűfelcserélés pl.: „nézni is tereh”→teher
b) a szabályos szórend felrúgása, szórendcsere
pl.: „Ember hajléki már rég nem épülnek,
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérülnek.”
c) inverzió (szerepcsere) pl.: „Ráz egy nyírfa egy szellőcskét.”
d) költői kérdés: ez a mondat modalitásának a felcserélése
valójában nem vár választ a költő a „kérdésre”, ez inkább felkiáltást,
indulat-kifejezést szolgál
3. Kihagyáson alapuló alakzatok
a) 1-1 betű, hang kihagyása
b) szavak, ill. mondatrészek kihagyása főként balladákban
c) késleltetés (retardáció)
III. Összetett költői képek
Lényege, hogy elemi költői képek alakzatszerűen kapcsolódnak egymáshoz.
1. Allegória
a) egy megszemélyesítés több mozzanaton (hosszabb versrészleten vagy egy egész
művön) keresztül való kifejtése
pl.: álom-allegória (Toldi)
b) egy elvont fogalmat emberi alakként jelenítenek meg, akinél bizonyos tárgyak
utalnak az elvont fogalomra (képzőművészetben fordul elő)
pl.: igazságszolgáltatás, törvénykezés: a római Justitia nőalakkal ábrázolják
2. Szimbólum: lényege az, hogy nem ilyen könnyen azonosítható a jel és a jelzett, és a
kettőjük közti kapcsolat is sokkal áttételesebb
a szimbólum sok esetben nem is egy dolgot jelképez, hanem több mindent
IV. A költői szóhasználat
1. Költői szóalkotás
a) pl.: „halál-dáridó”
„ólom-fecske” új összetétel
„perc-emberkék”
b) új szóalak pl.: tereh (teher), szitymoródik (szöszmötöl)
c) alkalmi szófajváltás pl.: egy melléknevet főnévként használ a költő pl.: kell az Új
2. Sokszor formailag semmi újdonság nincs 1-1 szóban, hanem mindenki által jól ismert
és sokszor használt szavak kerülnek szokatlan, váratlan, egyedi összefüggésbe a költői
műben. Itt tehát nem az egyes szavaknak van stilisztikai értéke, hanem az egymás mellé
kerülő szavak kapcsolatának. pl.: „Boldogságig lelassult képzelet”→pusztulás
V. A költői nyelv zenei eszközei
1. Ritmus: -hangsúlyos verselés
-időmértékes verselés
-gondolatritmus
2. Rím: 2 csoportosítás
1. szerkezetük szerint (képlete szerint)
a) páros rím: aabbcc …
b) ölelkező rím: abba
c) kersztrím: abab
d) bokorrím: aaa
e) félrím: pl.: axax; xaxa; axxa
f) szorványrím: pl.: axxxaxaxxa
2. „tisztaságuk” szerint
a) tiszta rím: amikor nem csak a magánhangzók, hanem a mássalhangzók is össze-
csengenek (szótag)
b) asszonánc: amikor csak a magánhangzók egyeznek meg, a mássalhangzók leg-
többször egymás zöngés-zöngétlen párjai (pap-bab)
c) önrím: amikor a két sor végén ugyanaz a szó szerepel pl.: Tinódinál a „vala”
d) ragrím: két szó azért rímel, mert ugyanazt a toldalékot kapták meg
e) kecskerím: több szótagon keresztül megegyeznek a hangok, de máshol van a szó-
határ, ezért mást jelentenek a szavak
pl.: Szemben a nagy teátrummal
Iszik egy úr teát rummal.
f) mozaikrím: amikor a sorvégi szavaknak az utolsó 2-3 szótagja is összecseng
g) kancsal rím: a mássalhangzók megegyeznek, de a magánhangzók nem (az
asszonánc ellentéte)
A rímek egyik különös speciális változata az alliteráció (betűrím). Ennek lényege,
hogy egymás után következő szavak kezdőbetűje megegyezik. Előfordul, hogy az al-
literáló szavak közé beékelődik egy rövid szócska, pl. névelő.
„belső rím”: nem a sorok vége cseng össze, hanem vagy a sor közepe ugyanannak a
sornak a végével, vagy a sor egyharmadánál lévő szótag a kétharmadánál
lévővel, esetleg a sor végével
3. Hangszimbolika: egy költői szövegben egy hang(csoport) feltűnő gyakorisággal fordul
elő, s ezzel valamilyen hangulatot erősít
jellemző hangcsoportok:
pl.: magas mgh.→ „világos” hangok
mély mgh.→ „sötét” hangok
kemény hangok: t, r, k, z
lágy hangok: l, h
sziszegő, susogó: s, sz, z, zs
Előfordulhat, hogy ugyanaz a hangcsoport bizonyos szövegössze-
függéseknél nyomasztó hatású, más szövegben viszont játékos,
pajkos.
Olyan is lehet, hogy tartalmilag megegyező szövegek ellenkező ha-
tást keltenek azáltal, hogy milyen hangok uralkodnak.
4. Enjambement (soráthajlás)
Míg a verssorok általában nem csak ritmikai, hanem értelmi egységet is jelentenek,
vagyis egy mondatszerkezeti határt is jelent a sor vége, addig az enjambement-nál a
sor végén lévő szóhoz szorosan hozzátartozó szó kerül át a következő sor elejére.
pl.: sor végén van a jelző, a következő sor elején pedig a jelzett szó
Hatása: legtöbbször egy lendületet, sodrást érzékeltet, zaklatottság
pl.: Shelley: Óda a nyugati szélhez
2 csoportja van: 1. éles enjambement: az alany és az állítmány, vagy a jelző és a jel-
zett szó szétválasztása
2. szelíd áthajlás: ahol nem ennyire szorosan összetartozó mondat-
részeket választ külön, de se tagmondat, se mon-
dathatár nincs a sor végén
pl.: Babits Mihály: Balázsolás
VI. A mondat- és szövegszerkesztés költői stíluseszközei
Hétköznapi nyelvhasználatban ritkán ügyelünk arra, hogy a különböző mondatszerkezeti
típusok milyen arányban fordulnak elő beszédünkben. Az írók és költők számára azon-
ban ez is fontos kifejezőeszköz lehet. 1-1 mondattípus feltűnően gyakori alkalmazása
utalhat az alkotó vagy a szereplő lelki állapotára, személyiségére, műveltségére, életkö-
rülményeire, stb.
Érzékeltethet feszültséget, bizalmatlanságot, zárkózottságot, ostobaságot, ármányko-
dást, stb.
pl.: Babits: Esti kérdés
Babits: Húsvét előtt
A szöveg: -tagoltság: -vers: vannak-e versszakok
-prózai: pl.: novella: vannak-e fejezetek
-monologikus vagy párbeszédekkel tarkított
-történetek, fejezetek egymástól függetlenül más hatást váltanak ki, mint egy-
mással összekapcsolva
Forrás: hmg.hu
A VERSELEMZÉS MENETE
A VERSELEMZÉS MENETE
A műelemzésre nincs recept, egy vers sokféleképpen megközelíthető. Ha komplex értékelésre törekszünk, akkor tanácsos az alábbi gondolatmenetet követni. Először csak vázlatot készítünk, amelynek során a következő szempontokat érdemes figyelembe venni:
1. expozíció (bevezetés)
2. a vers témája
3. -műfaja
4. -címe
5. -szerkezete
6. dikciója (versbeszéde)
7. -stílusa
8. modalitása (hangneme)
9. prozódiája (verselése)
10. konklúzió (befejezés)
(A műfaj, a cím, a modalitás és a stílus elemzése a téma után bárhol következhet az elemzésben.)
Miután többször elolvastuk a művet, először a témáját közelítjük meg globálisan, anélkül, hogy a részletekbe belemennénk. Egy vers általában rétegzett témájú, több jelentéssíkja lehet, ezeket a részletes elemzéskor érdemes feltárnunk. Bevezetésképp csak behatároljuk a témát: pl. vallomásvers, amelyben a költő közvetlenül vagy közvetetten vall érzéseiről. Vagy: gondolati vers, amely filozófiai kérdéseket feszeget.
Ezután meghatározzuk műfaját, műfaji jellegzetességeit. PL: a vers klasszikus óda, majd leírjuk az óda jellemző tulajdonságait.
A vers szerkezetének vizsgálatakor a gondolatmenet kiindulópontját és végpontját érdemes összevetni. Ekkor látjuk, hogy a gondolat honnan hová ível, milyen egységekre osztható, s azoknak a nagy témán belül mi a szerepük.
A dikció elemzésekor azt figyeljük, hogy a szöveg milyen nyelvi eszközökkel (metaforikus vagy retorikus versbeszéd) hordozza az üzenetet, s azoknak mi a szerepe az egész mű kontextusában. A tartalmi-formai elemzés párhuzamosan halad, hiszen a versben a költői eszközök nem jelentés nélküli díszek, hanem jelentéshordozó elemek. Ekkor határoljuk be a korstílust is, amibe az adott mű tartozik.
A prozódia meghatározásakor meg kell találnunk, hogy a vers ritmikája időmértékes-e vagy esetleg ütemhangsúlyos, netalán gondolatritmusra épül.
Csak miután elkészítettük a vázlatot, fogunk hozzá az elemzés felépítéséhez. Eldöntjük, hogy miről írunk az expozícióban (bevezetés) és a konklúzióban (befejezés), hogy ne ismételjük önmagunkat. Csak ekkor építjük fel az argumentáció (tárgyalás) gondolatmenetét, vagyis a részletes verselemzést. A mű értékelésekor érdemes más költők hasonló témájú verseit is megemlíteni, összevetni vele.
Kerüljük a vers életrajzi szempontú értelmezését, mert vakvágányra vezethet minket! Ha a költő életrajzából indulunk ki, fennáll a veszélye annak, hogy leszűkítjük a mű jelentését, esetleg félreértjük a mű szimbolikáját. Az igazán jó vers az életrajz nélkül is hordoz jelentést, ha megértéséhez kellenek az életrajzi adatok, akkor a költőnek nem sikerült az egyéni élményt egyetemes szintre emelni. Az életrajz ismerete természetesen árnyalhatja a mű üzenetét, de ha az életrajzi vonatkozások szövegszerűen nem jelennek meg a versben, akkor fölösleges utalni rájuk, hacsak nincs jelentésmódosító szerepük.
Minden vers több szinten értelmezhető
A verset mint önálló művészi szöveget elemzem, jelentését belső összefüggéseiből hámozom ki, nem térek ki az alkotó más műveire, nem kapcsolom más szerzők hasonló műveihez, társadalmi vagy filozófiai törekvésekhez.
A verset az alkotó más műveinek kontextusában is vizsgálom, kimutatom a költőt hangsúlyosan érdeklő gondolatok, motívumok rendszerét, fejlődését.
Stilisztikailag behatárolom valamilyen korstílusba, és elemzem a jellemző stíluselemeket.
Gondolati vers esetében vizsgálhatom a koreszmék összefüggéseiben, esetleg filozófiai hátterét keresem. Itt már komolyabb tanulmányokra van szükségem, hiszen ismernem kell a kort, a költőt ért filozófiai-eszmei hatásokat.
Nézzünk egy konkrét példát! Lássuk, mire jutunk a puszta szöveggel! Az érettségin szerepelhet ismeretlen mű, tudnunk kell megbirkózni az értelmezéssel.
Fűz a tóparton
Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha
Saját árnyát akarná kihalászni,
Ügy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa,
S nem érti, hogy egy másik, óriási
Kékségből, amely fordítva ring a mélyben,
Milyen kísértet nyúl és kandikál ki,
Mintha egy fenti, fuldokló világból
Őt, az árnyát, akarná kihalászni.
Az első olvasatra is világos, hogy gondolati verssel van dolgunk, amelynek központi szimbóluma a fűzfa. Honnan tudjuk, hogy a fa szimbólum? Onnan, hogy a költő antropomorfizálja, emberi cselekvésekkel ruházza föl: tűnődve, kihalászni, néz, nem érti, nyúl, kandikál ki. Ha önmagukban nézzük ezeket az igéket, akkor a fűzfában egy elmélkedő ember képét látjuk elrejtve. A „mintha" szó kétszeri előfordulása is azt jelzi, hogy a fa csak emberi jellemzők kivetítése, nem önmagáért van jelen a versben.
Megállapíthatjuk tehát, hogy olyan gondolati vers, amelyben a filozófiai jelentést a természetbe, egy külső tárgyba vetíti ki a költő.
Ez a tárgyias líra, azon belül is a szimbolista technika jellemzője. Szimbolista poétika jellemzi, a mű jelképrendszere egy központi szimbólum köré épül, s a többi elemnek csak a központi szimbólumból (fűzfa) levezetve van metaforikus jelentése. Ez azt is jelenti, hogy a versnek két jelentéssíkja van: egy konkrét képi és egy absztrakt sík.
Ilyenkor a legcélszerűbb az értelmezést azzal kezdeni, hogy vizuálisan (a látvány felől) közelítünk a szöveghez. A konkrét képi síkon egy vízbe hajló fűzfát és annak tükörképét látjuk. A valóságos és a tükröződő fűzfa ágai mintha egybefonódnának. A vers szerkezete is a tükröződést imitálja: az első négy sor a valóságos fa, a másik négy sor a tükörképet írja le. A víztükrön összemosódik a víz és az ég kékje. Ha most az antropomor-fizált képet, vagyis a szimbolikus jelentéssíkot értelmezzük, akkor először egy tükörbe néző, önmagát szemlélő embert látunk, aki azonban nem ismeri fel önmagát. Tükörképe kísértetnek, önmaga árnyának tűnik, amelyik, akárcsak ő, szemlélődik és próbálja megragadni önmagát. Ennek azonban így nem sok értelme van, hiszen a gondolkodó ember tudja, hogy a saját tükörképét látja, a versbéli azonban „nem érti". A tükör hűen adja vissza külsőnket, de csak azt, többet nem árul el rólunk. A víztükör tehát nem lehet a tükörbe nézés metaforája, hacsak nem az önvizsgálaté. Ha önmagunkat akarjuk megérteni, akkor az elme az a tükör, amelyen visszaverődik a képünk. De vajon képes-e az elme objektív képet vetíteni saját magunkról? Vajon megismerheti-e teljességében önmagát az „én"? Lehetséges-e, hogy egyszerre legyünk a megismerés alanya és tárgya? Ismeretelméleti problémába ütköztünk, ami a filozófia egyik kulcskérdése. Mielőtt elhamarkodottan filozófusokat citálnánk, nézzük, mit mond a vers!
A szövegben három szemlélő van: a lírai én, aki kívülről szemléli a fűzfát, a valóságos fűzfa és annak tükörképe, akik egymást nézik. A fűzfa helyébe bárki behelyettesítő, lehet önszimbólum is.
Objektív-e a lírai én? Hanghordozásában igen, a vers visszafogott hangnemű, csupa tényközlő kijelentő mondatból áll, a művész a szenvtelen kívülálló képzetét kelti. De vajon szenvtelen-e? Nézzük csak meg a jelzőket: roppant ég, óriási kékség, fuldokló világ - ezek már értelmező, szubjektív jelzők. íme a gondolkodó alany környezete, világa: beláthatatlan és nyomasztó. A tükörképen a víz és az ég összemosódik, minden bizonytalanná válik, már nem tudni, hol a fent és a lent, mi a valóság és mi
annak leképezése. A lírai én tehát szubjektív világértelmezést ad, a képek az ő tudatát vetítik ki.
Ha most filozófiai fogalmakkal próbáljuk meg leírni a vers jelképrendszerét, azt mondhatjuk, hogy a szövegben egy felfoghatatlan, kiismerhetetlen objektum1 és egy önmagát megérteni vágyó és az önmegismerési folyamatban elbizonytalanodó szubjektum2 jelenik meg. Ki vagyok én? Az vagyok-e, akinek hiszem magam? A vers ennél nem megy tovább, minden eleme az ismeretelméleti szkepszist3 sugallja: sem a világ, sem önmaga nem megismerhető teljesen a szubjektum számára, mégis erre törekszik. Az ismeretelméleti szkepszisnek kiterjedt irodalma van, ha a költőre gyakorolt hatások érdekelnek minket, akkor nem kerülhetjük el, hogy megvizsgáljuk a szerző egyéb műveit is.
A verset Szabó Lőrinc írta 1939-ben. Önéletrajzában a szerző a kínai gondolkodókat, költőket és Bertrand Russelt nevezi meg, mint őt ért erős hatásokat. Keleti témájú versei közül A Dsuang Dszi álma hozható párhuzamba a fenti verssel, amelyben Dsuang Dszi lepkének álmodja magát, illetve a lepke Dsuang Dszinek, végül már egyikük sem képes különbséget tenni álom és valóság között:
„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, Már azt, hogy minden kép és költemény, Azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, A lepke őt és mindhármunkat én."
Fontos megfigyelni, hogy itt is három szemlélő van: az identitászavarba került Dsuang Dszi és a lepke, illetve a költő. Russel ismeretelméleti tanulmánya a költemény megírása után jelent meg, ezért az ő közvetlen hatása jelen esetben kizárható. Kabdebó Lóránt4 idézi Szabó Lőrinc Meyer-fordítását (Keringő sirályok), amelyben ugyanaz a látvány jelenik meg, mint g a Fűz a tóparton-ban, csak ott az égen röpködő sirályok képe tükröződik. m
Ugyanaz a szkepszis figyelhető meg itt is: az önmagát vizsgáló, megérteni akaró egyén csak annyit tud magáról, hogy önmagán gondolkodik, mint ahogy a fűzfa is csak idáig jut el. És itt felmerülhet a versnek egy másik értelmezési lehetősége is: lehet hogy a víztükör a költészet metaforája, vagyis az önmegértés kísérlete? Vajon képes-e objektív, teljes képet adni a költészet a világról és az azt szemlélő művészről? Ezen a szinten a vers tehát szimbolista önportré is lehet, s akkor a fűzfa a művészt szimbolizálja, aki a költészet (víztükör) segítségével próbál önmaga és a világ mélyére hatolni.
Iktelen ikeken szalad a magyar nyelv
Ebben a blogban már több cikket is idéztem az ikes igékkel kapcsolatban.
Íme egy egészen friss cikk, mely érinti a témát:
A magyar nyelvtudomány legnagyobb vállalkozása
A tudomány meghajolt a deviszont előtt
Megjelent a magyar nyelv nagyszótárának új kötete
Vasárnap, 2014. február 23. 14:20
168 Óra Online írása
http://m.168ora.hu/tudas/tudomany-meghajolt-deviszont-elott-123972.html
"Iktelen ikeken szalad a magyar nyelv
Sokáig szentírásként kezeltük az ikes ragozást is, de ez mára elvesztette eredeti funkcióját, „mesterségesen nem tudjuk fenntartani, s bizony tudomásul kell vennünk, hogy felbomlóban, sőt kihalóban van ez az igeragozás”. Az ikes igék eredetileg valamilyen történést jelöltek, és az –ik funkciója az volt, hogy jelölje, hogy az igét nem követi tárgy, mert az az alanyra vonatkozik. De később ikesedtek eredetileg nem ikes igék, és iktelenedtek olyanok, amiket eredetileg ikkel ragoztak, a keveredés miatt pedig az ikes ragozás elvesztette eredeti funkcióját.
Ittzés szerint be kell látni, hogy a nyelvészek szélmalomharcot folytatnának, ha a nyelvet erőszakkal meg akarnák változtatni vagy megvédeni valamilyen külső hatástól. „A magyar nyelvet nem támadja senki, nincs mitől megvédeni” – mondta az Origónak.
Erre most iskolások százezrei kaphatják fel a fejüket, de azért nem teheti meg mindenki, hogy holnaptól fittyet hány az ikes ragozás szabályaira. Ezek a hagyományok ugyanis nagyon lassan kopnak ki maguktól a nyelvből. "Az iskolákban nem kellene egyetlen nyelvhasználatot sem a többi fölé helyezni. A családi nyelvhasználat persze hatással van a beszélni tanuló gyermekre, a gyermek anyanyelve az lesz, amelyet ebben a legszűkebb közösségben megtanult. Az iskola, a tanárok feladata inkább az lenne, hogy elmondják a gyerekeknek, hogy létezik ilyen és létezik olyan forma, ezt ilyenkor, azt olyankor érdemes használni. Az ikes igékről is tanítani kellene, hogy miért alakultak ki, és miért vesztették el mára az eredeti funkciójukat” – emelték ki az Origo.hu írásában."
Orbán Ottó: OSZT MODERN VAGY POSZTMODERN?
"A szabadversnek (szabad versnek) a mértékes vagy metrikus verstől való különbözőségét elsősorban az jelenti, hogy sorainak belső szerkezete viszonylag szabad, viszonylag laza. Hangzásbeli kötöttsége nem terjed ki a sorok metrikailag szabályos váltakozására, egyes sorainak számszerűsített képlete legfeljebb külön-külön írható le, egységes versmérték nem érvényesül benne.
SZABAD VERS (SZABADVERS): hangzásbeli kötöttségét pusztán a sorképzés jelenti; a sorok belső szerkezete viszonylag szabad, viszonylag laza.
MÉRTÉKES (METRIKUS) VERS: az ismétlődő sorképzésen túl a sorok belső szerkezete is ismétlődő szabályosságot mutat; benne versmérték érvényesül."
Forrás: http://www.kortarsonline.hu/2010/09/szabadvers-es-szabad-vers-napjaink-kolteszeteben/3426
Orbán Ottó: OSZT MODERN VAGY POSZTMODERN?
Mit bánom én, hogy mitől döglik a légy,
az egymás vállán magasba hágó mozgalmakat,
s hogy mi köré tömörül falanxba a csőlátó kritika…
Megtanultam a szakmámat, hogy becsülettel mondhassam: köpök rá,
annyit, amennyit kell belőle, itt van az ujjamban;
megyek, amerre – divatjamúlt szóval – a lélek vezet…
Ő, ha nem is romlatlan, legalább siratja, hogy nem az,
és nyíltan néz szembe velem, mint a vámos Rousseau Rettentő Tigrise,
mely szemmel láthatóan számít arra, hogy rögtön szívbajt kapok tőle –
ha nem a rémülettől, hát a röhögéstől…
Szerencsés esetben a sugallat varrótű, a verssor cérna,
s a költő foltozó szabó, aki összeölti a foszló végtelent,
hogy gőzzel és porral teli műhelyében fölsegítse
egy addig nem észlelt jelenségre a ráillő nevét.