huylevershek

Az ablak felől, a patak mentén, követtük a lábunk.

Érezted, hogy hagy a hangja a csöndben - 

A sátorban köröztek.

A kérdésre az ujjad a csillagokra intetted - és nevetve

“Épp úgy nézett ki mint te!” - “Ilyen mélyen ülő szemekkel”.

Este, a fűszállak, mint bundáján, a víz a földbe bújt -

a bokrokban a sátrak zörögtek.

Hagytad “Bár megöleltem volna” - kivájt szemekkel -

"Vagy mondtad volna!” - és én éreztem a fájdalmad,

radiátor alakját, a testem közepén -

Olaszba a ravasz macska

Fordult egyet tengelye körül.

https://www.youtube.com/watch?v=g5Uzi_6twzM

1.       

a lavorban ültünk ketten,

a hajad pedig kötegekben 

a víz tetején úszott.

szellő fújta a hullámot alá;

a kezed, meg a vízhez kapva,

az ellenpólust próbálgatta.

a hajadat anya szőtte;

jó napokon csengettyűsbe,

rossz napokon beléd.

abban úszunk mi még most is,

orrunk víze alá nyomva, 

a fa alatt.

az árnyakon keresztül

álmosra fárasztja 

az embert a nap.

2.      

Fekete gomolyag nyitja a táncot;

Az ujján ezüst, billent,

A kezéből fény az asztalra bomlik.

’Kérhetünk egy gyertyát az asztalra?’

Kérdezte.

’Ha utánozzuk az izmainkkal,

Könnyebb érezni’ – mondtam.

És a fiú testét gombócban tartva

sírni kezdett a reflektorfényben.

Én megöleltem; úgy hogy érezzem

A mellét, úgy mint aki ölelni akar valakit,

És kávét ittunk. És sok sok ideje,

A lelkem melegére lazult a testem,

Billegett a fák alatt; újabb

és újabb ágakra talált rá.

Apró pergetések oldalvást, 

Közepe kemény, oldala nincs

-        Csak ha a tetejét érintik… -

„Te mindig válaszolsz,

Ha kérdezlek.”

„Elmegyek a mosdóba” – mondtam.

És ő mosolygott, hogy „Jó”.

És a tükörben este magával játszott

- úgy mintha magát ölelné át -

És a nevén nevezett minden dolgot (!):

“Megölelhetlek?”

Az öreg erdőben a lelke kötegei a fák,

Veleje a sötét, teteje az esthajnali ég…

És ő az úton gallopozva nevet,

Míg a fűben fekve én fuvolázok.

Földje tartja, hogy bárcsak meg tudnék b*szni

legalább egy hangnyi világot.

3.

A hangod a konyhából,

meddig néztem, hogy gyúrtad

a tésztát, de csendesen…

A csendnek kintről a város támasztott ellent,

Bentről a harag fújta az arcból a hajat,

És mi hagytuk a szellem hatoljon,

Nehezen a testen át,

Lazítsa le a fonalakat.

Itt csak a kezed, a bőrön járta

A köröket, rántva a közöst a mélyre le.

Néha extázisnak engedett a gyűlölet,

Ordítva  - ’O!’  mint az indián -

Miként fáj mások szeretete.

Az öröknek a szép téged át ad;

A jón túl volt egy rét,

És te ott vártad.

Je ne sais qu'une chose ; tu tiens 
Ma joie, ma peine, entre tes mains 

kiszi pál lelke egyre nevetgél, hogy szorul az idő, elment a tél, esze az egekben, pad alatt, lüktet: 'kék pont vagy fenn' - hunyorítva felmutat - 'isten, nesze, mentsd meg a lelkünket'

:i :I

:i :)
:i ;)
:I :)
:<> :<>
:():
:(-):
:(=):
:(-):
:9 :)
:3 :)
:I :I
:i :I
:i :I
:i :I
:i xD