Ifjú Gróf élete

 

16. fejezet.

 

 Édesapa keresése.

 

Miután Joachim visszavitte az újságot a kávéházba, és átadta pincérnek sietett Édesapjához.  Már messziről látta, hogy nincs valami rendbe. Már a Kúra kapuja is nyitva van. Furcsa volt számára, mert tudta, hogy mindig zárva van. Mióta Erzsébet elhunyt. Csak a kis kapun közlekednek. Szobáról szobára halad, de minden ajtó nyitva, becsukta őket. Kék szobában, Édesapja kedvenc szobájában a gyertyatartóban égnek a gyertyák, pedig nappal van.

Siet lefelé a lépcsőn, és látja, hogy a lovarda, és az istálló ajtaja is nyitva. Belép az istállóba, Misi a lovászinas a bokszokat takarítja.

 

    -    Jó napot Mihály?

    -    Jó napot Fiatalúr, mi járatban erre felé?

    -    Édesapámat keresem, nem látta?

    -   Édesapját, láttam, kiment a szőlősbe, a nyitott hintóval, de nem egyedül!

    -    Nem egyedül?

    -    Nem ám, hanem a személyzet is vele ment, azaz vitte magával.

    -    Személyzet, úgy érti, hogy mindenki.

    -    Igen, mindenki.

 

Édesapám örült, hogy tehetett ilyet az Ő korába, és ilyen betegen. Megáll az eszem.

 

    -    Remélem ezt nem hallotta, takarítson csak tovább, Misi.

    -    Nem hallottam én semmit, és elég sok a munkám is, tehát takarítók tovább Fiatalúr, takarítok tovább.

    -    Jól van, rég mentek el?

    -    Amikor, a nap a fejünk felet volt akkor lehetett, épp akkor hoztam be a szalmát a lovaknak.

    -    Tudom, hogy szorgos legény maga Misi, és köszönöm.    

 

Joachim kilép az istállóból, látja, hogy a hintók össze vannak kötve kötéllel. Fura ezt Édesapja nem szokta csinálni, mert a hintókat egyenként kötötték le. Most össze vannak kötve. az egyik hintó mellett a mankói hevertek a földön.

 Itt hagyta volna őket, akkor hogy megy a szőlősbe, nem tud mankó nélkül közlekedni. Tűnődőt Joachim.

Fogta a skiccet, amit a jó kezű mester – János - lerajzolt összehajtotta, berakta a felöltője zsebébe, és rohant a hintó után a szőlős irányába. Úgy negyedórányi futás után, már látszottak a hintó nyomai a földúton. Gyorsabban futott tovább, ahogy az ereje bírta, a levegőt is szaporábban vette. Időnként pár percre megállt, pihent egy kicsit, és újból futott tovább.

Már a hintó a látó térben volt. Mikor kezét a szájához emelte, kissé összezárta, és kiabál.

Édesapám, Édesapám, várjanak meg!

Ezt többször elismételte. Hintó lassabban ment. Eugén hátra fordult, látta fiát, hogy rohan a hintó felé. Hintót megállíttatta.

 

-      Hát, te fiam mit keresel itt?

-      Magát, Édesapám.

-      Tán köszönnél, erre nem tanítottak meg.

-      Jó, napot Mindenkinek!

-      Jó, napot Fiatal úr!

-      Merre mennek?

-      Ki a szőlősbe, gyere, szállj fel, ha már itt vagy.

 

Joachim eleget tett a kérésnek, megkérte a hajtót, hogy a hintó hátsó részébe foglaljon helyet, és Édesapja mellé ült.

 

-      Hajthatók?

-      Ha, szeretnél.

 

Gróf átadta a gyeplőt, és elindultak. Hintó lassan zötyögőt a hepe – hupás úton. Élvezték, hogy újra ketten lehetnek a bakon. Mint, amikor a kis Joachim tanult hintót hajtani. Rég volt, akkor csak Erzsébet ült hátul, és fogta a fejfedőjét, hogy a szél le ne vigye, mert az ifjú sebesen hajtott. Eugén többször rá is szólt.

-      Emlékszik, mikor még fiatal voltam, és rám szólt?

-      Arra, ne emlékeznék?

-      Akkor, azt mondta nekem, hogy „kisfiam. lassabban, mert a lovak hamar elfáradnak.

-      Akkor lassan megyünk, Édesapa”.

-      De, most nem megyünk gyorsan, ugye?

-      Nem, most lassabban megyünk.

 

Nemsokára a szőlőshöz értek.

Mindenki leszállt. Csak Eugén volt a hintón.

 

-      Maga nem száll le, Édesapa?

-      Leszállnék, de nincs itt a mankóm.

-      Nem, baj majd én leszek a mankója.

 Bementek az ottani kisházba, ahol meg volt terítve, az asztal, finomságokkal.  A személyzet, nem is mert hozzányúlni az ételekhez, csak nézték.

 

-      Egyenek nyugodtan, mert akkor Mi sem tudunk enni.

-      Köszönjük, Gróf úr!