Komolytalan verselemzések

Kritika
Kobudera•  2013. május 7. 03:09

Korál: Homok a szélben

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok!
Szeretlek, és melletted vagyok.
De tudom jól, hogy eljön majd a nap,
És nem lesz semmi, ami majd visszatart.
Mert sehol sem tudtam megnyugodni még.
S ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!


Eme lírai önvallomás racionális kérést tár afelé akihez szól. Egy józan életmód alapköve is lehetne és csodálattal szemlélhetjük a valóság ennyire nyers megtestesülését. Hiszen mint tudjuk változó világunk változóiban nem célszerű jövőbeli ígéreteket tenni, még akkor sem ha eltökélt tökös aszkéta jellemek vagyunk.

Viszont az utána következő parafrázis disszonanciát kelt a nyugalomba, mert mintegy szerelmi szavatosságot jelöl ki, s mindezt a múlt kudarcaira alapozva. Tehát a mű szerzője elismeri fejlődésre képtelen hajlamát, belső csontvázainak hurcolását amik láthatatlanul képeznek súlyt rajta és a mocsárzombi létbe vissza-visszataszítják.

Ezután újabb fordulat a tagadás tagadása következik, tudatosan vagy tudat alatt ez most részletkérdés, magába foglalja a tükörbenézés az önmegmérettetés és az első mondatban felvázolt racionális gondolatmenet szembeköpését. Hiszen csontvázaival minden Ő csak nem szabad, aki nem meri elengedni a gyeplőt, megbízni a társában és a múltbéli sérelmekre támaszkodva fenyegeti a jelent így próbál hitegetni.


Homok a szélben, azt mondod, az vagyok
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szépben, megváltozni nem tudok.


A refrén egyértelműen nemi identitáshoz tartozó kényes kérdést boncolgat a maga szeplőtlen valójában. Viszont fellelhető a bizonytalanság már-már tagadás a második sorban amiben a küzdelem bontakozik ki, majd a bizonytalanság feladása, és végül beletörődés a gerjedelem irányultságának megváltoztathatatlanságára. S ez mintegy válasz az első versszakban előforduló hihetetlen ellentmondásokra, amiben az egyén maga sem akarja elfogadni másságát. Ezért nem ígérhet, és ezért lengeti a véres rongyot, mert már nem bírja tovább, hogy saját valóját elnyomva kelljen a társadalmi elvárásoknak megfelelően élni.  


Meder nélküli folyó leszek nélküled,
És meglehet, hogy sokszor tévedek,
És minden reggel máshol ér talán,
És senki nem fog emlékezni rám,
És nem tudom, hogy mi történhet még,
De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!


A következő versszak mindezt megerősítve immár világosan támasztja alá. A meder nélküli folyó utakat keresve új medret váj, s mivel úttörő szerepet fog betölteni, ezért megeshet nem sikerül elsőre tökéletesen kialakítani a folyásirányt. Metaforája annak, hogy nem kívánja a hagyományos családi mintaképet követni, s felvázolja a jövőbeli lehetséges akadályokat. Folyamatosan rajzolódik ki, hogy ráeszmél, hogy lehet jelenlegi hagyományos értelemben vett társa megeshet hogy ezután emlékezni sem akar majd rá, de egyben ez az út tartalmaz egy olyan eseménysorozatot is ami előre nem látható következményeket von maga után. Közben ráébred arra hogy ez az igazi szabadság, és immár helyesen alkalmazva azzal zárja ezt a versszakot is. Ezzel elérve a lelki megnyugvást, mintegy önmaga értelmében értelmét nyert élet helyes irányba állítását prezentálva.


Homok a szélben, azt mondod, az vagyok.
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szélben, megváltozni nem tudok.

Az refrén újbóli elismétlése a felszabadult örömujjongás jelzi azt, hogy igen ez az az útirány ami már önmagában boldoggá teszi a szerzőt végre megszűnik a vállait nyomó teher. Az újbóli kimondás a tudatos megerősítést is szimbolizálja. Így tulajdonképpen egy jellemfejlődés fül- olvasva szemtanúi lehettünk. Talán eme formájában és tartalmilag is úttörő dalnak is köszönhető, hogy manapság nem csak büszkén lehet vállalni a nemi identitást, lelki beállítottságot, hanem már-már ennek meghazudtolása lesz a természetellenes.

Kobudera•  2013. május 4. 14:31

Ákos: Valami véget ér

Forró betonon hasalok,
távoli hang csak a gyász,
lassan lüktet egy ér,
fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér.
Ó csak játszik a szél.
Tudom, már messze vagy rég..
Bennem minden halk szavad él.

 

A lírikus én cselekményleírással kezdi, naturalisztikus nyárábrázolás. A hasalás okát nem magyarázza, talán nem is fontos. Így nem derült ki, hogy józan vagy delíriumos állapotról van szó, és ez adhat némi okot a nyugtalanságra. Az is elképzelhető, hogy csak költői szabadságát tölti a betonon vagy nincs is árnyat adó hajléka azaz hajléktalan, erről nem szól a fáma.

A második sor elmagyarázza, hogy feldolgozta a sérelmeit, hiszen már csak távoli hangként néha hallja azokat, de ezek a hangok utalhatnak enyhe skizofréniára. 

A következő sor a jelenbe invitál minket amiből felsejlik, hogy valaki vagy rálépett a hasaló költőnkre vagy szomjas apátiájában vegetál, vagy a manapság divatos fiatalok által szabatos öltözetben láthatott meg izgalomra okot adó formákat és lassan pulzáló izgalmát nyomja el hason fekve.

Igen ám, de az ezután következő sor azt erősíti meg, hogy mégiscsak valaki rálépett mert a fájdalomtól be is lázasodott szépen csendesen, és nem tiszta, hogy ezután esés következett vagy sem de valaki a hátához ért, feltehetőleg nem egy Yeti, ám ha valaki nem esett el a betonon hasaló művészbe akkor talán egy gumikesztyűs mentőápoló, mert sima volt a tenyere, és a szegény hasaló költőnk így ebbéli ijedtében majdnem a gatyájába rottyantott, és ezt mérsékelt hasonlattal adta tudtunkra: „Ó csak játszik a szél.”

Ezután éles váltás, és megszólít bennünket, hiszen Ő is érezhette, hogy eme cselekménysorozat leírása nem való egy dívatorigentált slágerbe, érzi eltávolodásunk okát, és megpróbál az utolsó sorban nosztalgikus elemekkel visszaédesgetni magához.

 

Halott virágok illatát nyögik a fák

és megrázkódik a táj,

valami véget ért, valami fáj.

 

Némi képzavar következik amikor is a metaforikus értelemben elhányja magát a természet, ez tulajdonképpen a művész hánykolódását mutatja be amint a mentőautóba viszik. Felemelik, megrázkódik a táj és a mozgatás hatására érzi a fájdalmat ami azt jelzi elég a lustaságból a betonon, véget ért ez a teszetoszaság!

 

Ahogy fölém nő az éj...

álmodni nem hagy a vád.

Ha becsukom fáradt szemem

tekinteted az arcomba vág.

Szemed tüzénél megvakulok,

de lassan újra feljön a nap..

Nélküled semmi vagyok.

 

Azt ezt következő napszak talán a kórházban az éj, amikor is folyamatos önmarcangolását tárja elénk, s az ebből fakadó álmatlanságát megosztja velünk. Bár ezután lázas álmok, önkéntelen tudatlan vallomás, amikor is igyekszik bevonni minket a hallgatókat a versbe, vagy az is lehet, hogy ez egy konkrét személyhez szól, aki miatt már az élet értelmetlen s cselekvésképtelenségében lefeküdt a járdára. Elvakult partner, hiszen Ő maga mondja el, hogy amikor látja kedvese szemét megvakul... De mivel egyedül van ezért rádöbben látását visszanyerve, hogy lassan feljön a nap, s mivel nincs új a nap alatt, a szerző kifejezi egy utolsó mondatával a kesergő és társfüggő énjének végső kinyilatkoztatását: „Nélküled semmi vagyok.”