Fregattok
Férfi-erdő
Férfi-erdő
Eltűnt az üde smaragdragyogás,
A lomb sűrűbb, sötétebb.
Április ment,
Május nyomába lépett,
És közeleg a nyár.
Az ifjú erdő komoly férfi már.
Összeborult a lomb,
Mélyzöld kupola lett.
Visszhangoz töprengő kérdéseket,
És önmagának harsogva felel.
A vihart addig nem engedi el,
Míg búgó hangon meg nem áldja őt.
A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.
Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten, ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik úgy kell élni, mintha volna!
Viharban, csendben rájok lehajolna.
Mert nekik nőni kell -
És nőni - csak az ég felé lehet.
Eltűnt az ifjú smaragdragyogás,
Sötétebb lett a lomb.
Amit harsogva mond:
Riadó, érces, telthangú beszéd,
Meggondolt felelet.
Vagy ünnepélyes, komor hallgatás.
Az erdő férfi lett.
Kolozsvár, Hója, 1921 június
(Reményik Sándor)
Húsvéti versek egy halott erdőről
I. A ledöntött templom
A gyermekkorom öreg erdejét
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
A megmaradt gyér fák között,
Mintha nem történt volna semmi sem:
Madár dalolt.
Az ég a puszta földre ráhajolt.
Isten ledöntött templomában
Elmerülve, sokáig álltam.
Nekem műtermem volt.
Itten dolgoztam én.
Ó, mennyi emlék, mennyi költemény
Ölelte át e vén fák derekát!
Most vége hát...
2. Öreg erdőm
Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk,
Én is, Te is.
Csak a Ritmus marad,
A Lélek örök, rejtett ritmusa.
Nekem Te adtad, én átadtam másnak.
Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk.
És fittyet hányunk mégis a halálnak!
3. Ami test volt...
Ami belőled test volt, test marad,
Anyag, - hogy rajta megosztozzanak.
Az asztalos, s a fakereskedő.
De ami benned nemesebb erő:
Az az enyém,
Belémszívódott örök költemény.
Ami belőled test volt, test marad.
Te most már szekrény leszel, asztal, ágy,
És benned teljesül sok bűnös vágy,
És benned gyűlik fel sok hitvány holmi,
Leszel fiók, mit fognak ki-betolni,
S leszel nyomorult kincsek őrizője.
De bennem szunnyad a lelked jövője!
És bennem zúgni fogsz!
Tavasszal smaragdszínekben ragyogsz
És ősszel hullatod a leveled.
Te bennem folytatod az életed...
4. Azért is élsz!
Azért is élsz!
A gondolataim
Nézd: a te tölgyeid!
A lelkem győzhetetlen talajába
Bocsátottad le bús gyökereid.
Halk mozdulásom: rügybepattanásod,
Kőkemény csendem: a te hallgatásod.
Bennem nő ki száz lemetszett karod,
Az én viharom: a te viharod,
Az én koronám a te koronád.
Hol a fejsze, mely belőlem kivág?!
5. Irtások
Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?
A sok virág ünnepre készül,
Mindenkinek szép és senkit se vádol.
Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?
Kolozsvár, 1922 húsvét
(Reményik Sándor)
József Attila: Óda
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Bertold Brecht: Emlékezés
BERTOLD BRECHT
EMLÉKEZÉS
Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.
Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
s úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
s ha azt kérdeznéd: hát a szerelem?
Azt mondanám: emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém.
arcát nem tudnám semmiképp idézni,
csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.
S a csókot is feledtem volna régen,
ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
s a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak,
fölnéztem, és a szél elkapta már.
(Csorba Győző fordítása)
Színek Karácsonya
Karácsonyt, fehéret!
"RGB (vagy 24 Bit Color): Egy képpont a piros, a kék és a zöld 256-256-256 féle árnyalatából áll össze, összesen 16 millió színárnyalattal. 24 biten tárolja az információt. Ez additív színrendszer, tehát a három alapszín egyforma keverése fehér, hiányuk fekete színt eredményez. Ezeket a színeket használja minden elektronikus kivetítőeszköz (monitor, kivetítő). "
Miért várjuk a havat annyira Szentestére? ...hogy néhány napra eltakarja előlünk életünk valóságos színeit, világunk "mocskait"?!
Amíg nem tudjuk elfogadni, hogy életünk színeiből mi magunk "keverhetünk" fehéret, addig nem láthatjuk a világot bármikor tiszta fehérnek... addig nem lehet minden nap Karácsony...
A fehér szín a tisztaság jelképe.
A csillagok "fénye"... lelkünk gyermeki tisztasága... a hófehér menyasszonyi ruha, a hófehér bőr, a hófehér pelenka... a hó varázslata. (...s a távolban szélnek feszülve a fehér vitorla...)
Legszebb és legigazabb karácsonyaim azok voltak, ahol a fenyőillatba belevegyült a hófehér pelenka és fiaim baba-illata, a csecsemő álmát őrző csend "illata"...
A fehér szín minden színt magába zár, minden szín békésen megfér benne.
(Köszönöm a "Kéket"... a pirosat és zöldet...)
"Ha a fényforrás fehér (ez minden színt tartalmaz) akkor a tárgy látható színe csak a tárgyról visszaverődő színektől függ."
A szeretet színe nem a hangosan fájó vérpiros...
A valódi szeretet színe a fehér, hangja a csend.
Magában őrzi ott-jártad minden nyomát, mint a frissen hullott hó...
Elenged és némán magába zár.
Szép Karácsonyt Néked,
Téged magába záró,
szeretve ölelő
csendes-fehéret!