Hajnal

Megint ébren ért a hajnal. Jött könnyekben fuldokló fáradt lépteivel. Sápadt volt és nyúzott, megtépett testtel zuhant rám s temetett maga alá, magába. Éberség és álom, részegség és józan ész viaskodott fölöttünk, de a hajnal kegyetlen fénye győzedelmeskedett, maga alá gyűrt, elnyomott s temetett. Nem csak engem, téged is. Belém temetett téged, szívem legmélyére ásta meg sírodat, hogy örökre ott nyugodj. Fájdalmaimból öntötte a követ s legforróbb könnyeimből fűzte koszorúdat. Innen nem szakít ki senki, s a föld ki nem vet, örökre itt nyugodj.