Szilánkok

Zelk Zoltán

Őszi mese

     Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

     – Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

     A falevél erre sírva fakadt.

     – Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

     A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

     Nem baj, ha meghalok – gondolta –  úgysem ér már semmit az életem.

     De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

     – Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

     De a falevél bizony nem tudta.

     Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

     – Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

     Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

     – Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.

     A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

     – Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Osztrovszkij: Tudod, mi a bánat? 

Ülni egy csendes szobában, 
s várni valakire, aki nem jön többé. 
Elutazni onnan, ahol boldog voltál, 
s otthagyni szíved örökké. 
Szeretni valakit, aki nem szeret téged, 
könnyeket tagadni, mik szemedben égnek. 
Kergetni egy álmot, soha el nem érni, 
csalódott szívvel, mindig csak remélni. 
Megalázva írni könyörgő levelet, 
sirdogálva várni, soha nem jön rá felelet. 
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, 
rózsákat őrizni, melyek megfakultak. 
Hideg búcsúzásnál, forró csókot kérni, 
mással látni őt, nem vissza fordulni. 
Kacagni boldogan, hazug lemondással, 
otthon leborulni, könnyes csalódással. 
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat, 
imádkozni azért, hogy Ö meg nem tudja mi is az a bánat.