az én szívem gyűrűzött madár...

Elmentem a világ végéig...
Talán még két háztömbbel tovább?
Elaraszoltam egész a széléig,
lábam alatt a keskeny határ.

Szél szárnyán, felhőlovon indultam,
de biciklivel fordultam haza,
csak félúton itt megakadtam,
egy rézangyal a kereket kiszúrta.

Itt elmélkedem hát az útszélen,
kerékcserére várva csendesen.
Lábam lóbálom, fütyörészem,
kétségbe semmiképp nem esem.

Halkszavú alázat születik szívemben...
Valami könnyűléptű beismerés?
Megbékélve sóhajtok fektemben,
hisz nincs már rettegés.

Csak ül itt a testem. A lelkem az réges-rég messze jár. Nagyon messze. Távol ettől a monoton, szürke, örömtelen helytől, amit Földnek hívunk. Tágas, zöld mezőt képzelek magam köré, ahol nyílnak a tavaszi virágok, gyengéd szellő fúj a kellemes langymelegben, és egy picurka tó vize ringatózik a nagy zöld közepén. Nagy a csend, és egy füzettel az ölemben ülök a fűben. Majdnem, hogy betakar a méregzöld fűtenger, játékosan csiklandozza a lábam, ahogy táncra perdül a bársonyos fuvallatban minden egyes szála. Itt nincs senki, de nem vagyok magányos, mert a nyugalom a legjobb társaság. Rímek, mondatfoszlányok érkeznek a levegőben, de a múlt árnyai messze mögöttem maradtak. Szinte látom, ahogy az a szürke pókhálóbáb lebomlott rólam, és egy kéz lehúzza a földbe.
            Szabad vagyok, itt igazán szabad. Nincsenek szabályok, kötöttségek, könnyek, nincs múlt és jövő. Csak a jelen van, szinte megállt az idő ebben a nagy nyugodtságban Olyan, mintha még a tó vize is ringana körülöttem. Lustán úsznak az égen a kövér bárányfelhők, olybá tűnnek, mintha fölöttem egy nagy kék lepedőn hófehér vattacsomók gurulnának kedélyesen. Szinte mosolyog rám az ég.
            Ebben a pillanatban a külvilágot nem fogadja be az elmém, teljesen elmerültem ebben a bódító látomásban. Itt senki nem ér el és nem tud utánam jönni sem. Lehet, hogy létezik valahol ez a hely, és ha létezik, akkor meg kéne keresnem. Rossz helyre, rosszkor születtem, nem ebbe a világba való vagyok. Nem tudok alkalmazkodni az elvárásokhoz, a kötöttségekhez. El szeretnék repülni, de a csillogó angyalszárnyak helyett csak két véres csonk meredezik rémisztő élettelenséggel a hátamból. Én nem erre vagyok hivatott. Érzem. Ezért menekülök a saját, zártkörű kis mezőmre, ahova nem tudnak beférkőzni a külvilág borzalmai, és a hideg csontok helyett hatalmas szárnyak bomlanak ki a lapockám felett.
             Itt rád is tudok gondolni. Magam elé tudlak képzelni. Elidőzhetek a vakítóan kék szemeidben. Van fogalmad arról, hogy milyen fontos vagy? Talán soha nem voltál és nem is leszel soha többé ilyen fontos senkinek. Nem tudom.
            Ahogy egyre jobban felpiszkálom az általad okozott sebeimet, egyre közelebb kerülök a sötét gondolataim koszos laktanyai bérházához, ezért gyorsan visszakanyarodok a mezőmre. Még nem akarok innen elmenni, még nem vagyok rá felkészülve. A rosszabb dolgokat inkább későbbre hagynám, mert még töltődnöm kell, még nem vagyok benne biztos, hogy a frissen szerzett jókedvem elbírná azt a terhet, amit a múlttal való találkozás pakolhat rá. Csak élvezem látszólag gondtalanul a hűlőben lévő levegőt. Azt hittem, hogy itt sosem sötétedik, de most mégis készülőben van a csillagos éjszaka. Szinte érzem, ahogy közeledik a rengeteg álom, amit magában rejt, és jótékonyan eltakar. Megvéd saját magamtól. Jobban elmélyíti a tündérvilágot, amit magam köré képzeltem, hogy ne lássam a kopott tetőt, amin igazából ülök. Elsüllyed körülöttem a valóság, és tökéletes, pőre sötétség szív magába, hogy ne tudjak gondolkodni.            
           Órák múlva térek magamhoz, amikor a mindent beborító feketeség oszlóban van, a hold fénye lassan belehal a felkelő nap sugaraiba. Imádom nézni, ahogy a rózsaszín pír megjelenik az ég arcán, szégyelli a meztelenségét a figyelő emberi szemek előtt. Szinte én is belepirulok a szépségbe, ahogy az életet adó fény felöltözteti a mindenséget aranyló napfénybe. A pirkadati fények lomhán belevesznek a reggel világosságába, és a madarak is csicseregni kezdenek körülöttem. A messzeségből egy vonat hangja hallatszik, ahogy robog a messzeségbe. Hol vagy te, jótét éjszaka, aki elnyeled a modern világ minden ártalmas zaját? Milyen messze jársz? Siess gyorsan, mert gyermeked belepusztul a vakító, egészségtelen, új napba. Csukott szemem mögött megjelenik a hold, az éj másik leánya, ahogy annyival szebben foglalja ezüstös ragyogásba a fekete eget, amin néhol csillagok pislákolnak szégyellősen édesanyjuk szépsége mellett.
            Résnyire nyitom a szemem. Bebocsátást kér a nappali fény a tudatomba, és mivel nem akarom beengedni, erőszakosan tör magának utat a szemhéjam alatt, és hirtelen tágra nyílt tekintetem előtt megjelenik a maga rémisztő mivoltában a valóság. Nincs már hova menekülni, ellenvetést nem tűrően tuszkol befele lelkem legmélyébe, a sötét szobák közé, ahol a mai napon barangolnom kell. A mező, a tó, és az álommal dugig pakolt éjszaka eltűnik, az idillikus kép megszakad, és átalakul az emlékek végeláthatatlan útvesztőjévé. Egyik helységből a másikba sétálok, átélem újra meg újra életem jobb és rosszabb pillanatait egy furcsa, szoborkertszerű előadásban.
            Ismétlődnek az események: könnyek és nevetés, bánat és boldogság váltja egymást gyors egymásutániságban. Akárhogy is legyen, nem találom bennük a harmóniát, az egyensúlyt, csak hosszabb kínlódás utáni zsebkendőnyi mennyország tűnik fel. Ez így nem megy, nem működik, nem vagyok képes folytatni. Rendezkednem kell, muszáj utat nyitnom a letisztult gondolkodásnak. Túl sok az információ, rengeteg külső-belső hatás halmozódott fel az évek folyamán. Nem tudok mit kezdeni az alakuló, változó önmagammal. Számot kéne vetnem a nyomasztó gondokkal, de ez nem megy olyan könnyen, mint ahogyan elképzeltem. Órák kellenének hozzá, akár napok, ha lehetséges. Nincs rá időm, nem lehet rá időm. Nem vagyok képes megtalálni a válaszokat. Hogyan tovább? Merre induljak? Hova vezet ez az értelmetlen, halálos körforgás, ami magával ragadott? Talán soha nem találom meg a helyes utat. Útelágazáshoz érkeztem, egy rendkívül fontos mérföldkőhöz. Fel kell mérnem a lehetőségeimet, bármily nehéz is átlátni az alternatívák kusza hálózatán. Ki kell szívni a mérget, el kell döntenem, hogy mit, és hogyan szeretnék eztán. A saját lábamra szeretnék állni, de bármennyire is érzem magam érettnek és felkészültnek a feladatra, a térdeim még túl fiatalok ahhoz, hogy elbírják a felelősséget, amit magam miatt kéne vállalnom.
              Meg kéne találnom képzeletem tágas mezejét, ahol csak én lennék, toll és papír. Írnék napokon, heteken keresztül egészen addig, amíg ki nem ürül a fejem, a lelkem és a szívem. Nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék arra, hogy lehet, csak a halálban találom meg ezt a helyet. Ha az általam olyannyira imádott éjszaka végtelenített változata feloldozást adhat, akkor az azt jelenti, hogy előbb meg kell futamodnom a legfőbb ellenség, az Élet elől?
            A nap már magasan jár, és ezzel együtt a helyszín is változik. Most látom magam, amint ott állok az úton, a messzeségbe feltűnik az elágazás is, ahogy a láthatóan régi ösvény mélyen kitaposott vonala kétfelé szakad a kanyarok végén, és két nyílegyenes szakaszon fut tovább. A lábam szinte magától indul meg előre, és bár nagyon szeretnék hátranézni, hogy lássam, mit hagytam magam mögött, valahogy tudom, hogy nem szabad, mert az elmaradó, felégetett hidak csípős bűze még az orromban van, és azt súgja, hogy ha hátranézek, a borzalomtól ugyanolyan sóbálványként végzem, mint a bibliai Jón felesége Sodoma és Gomora pusztulásakor. Ezért hát egyenes háttal kell a fény felé mennem, mert az út végén nem csak az elágazás vár, hanem ha jó utat választok, akkor az örök világosság, egy szebb jövő reménye.     

bocsi az előző bejegyzésben elkövetett gépelési hibákért, de alig látok, fáj a fejem, és lusta vagyok őket kijavítani... remélem azért így is érthető...