Dán bejegyzései

Kérlek, ne irtózz tőlem

 Megjelentél,
ez elég is volt.
Tíz éve várok,
tudhattam jól.
Nem késlekedtem hát,
szóra nyílott a szám.
Jól szólottam vajon?
Oly mindegy már.
Szívem megmelegedett,
elmém előreszaladt.
Nem próbáltam visszafogni,
sem pedig okoskodni,
hisz tudtam, ostobaság.
Akartál valamit mondani,
de én nem hagytam,
mert szemedbe néztem,
s láttam, minden rendben van.
Mi több, magad mondtad,
életedbe vidámságot loptam!
Negyedszerre hagytam,
elátkozott szám,
azóta a névjegyed
süket telefonszám.
Kérlek, ne irtózz tőlem,
s ne légy rám mérges.
Kérlek, ne irtózz tőlem,
mert nem vagyok brokkolileves!

 Álom után

Megmondtad, vége,
nem hittem el.
Nem hívtalak,
de éreztelek.
Jöttek a napok,
s velük a hetek,
csekkbefizetés,
munkahely-ügyek;
adóbevallás,
féltengely-csere.
Majd jött az álom,
gyönyörű volt!
A medve sem zavart,
pedig nem kicsi volt.
Anyuka voltál,
én a legboldogabb,
ébredés jött,
s nem lett rosszabb.

 Napok teltek, s már morgok,
elvesztettem a dimenziót.
Azóta, mikor megállok,
a nagy kék égre ámulok,
felhő csücskére ahogy pillantok,
mindig visszamosolygok.

2009. február 23.

A medve nagy és erős állat. Ez bizonyos. Az utóbbi 1-2 évben a hódokat tanulmányoztam. A hód is nagy, erős állat. Mit sem számít, hogy jóval kisebb a medvénél, a jellemük igen hasonló. Még az angol neveik is összecsengenek: bear-beaver. A természetben a hód egyetlen természetes ellensége a medve. Semmilyen egyéb állat nem meri fölzabálni őt. Mert nincs bennük annyi bátorság.
Nem is a bátorság, inkább a kellően bereccsent jellem, aminek híján vannak.
Február másodika jeles dátum: ekkor a medve előbújik barlangjából, és körülnéz, hogy milyen az idő odakinn. Ha kellemes, napsütéses tavaszi idő fogadja, rövid séta után visszabújik vackába, és alszik még negyven napot, mert tudja, hogy a tél hosszú lesz.
Ha viszont csúnya zimankó csapja meg a nagy, fekete orrát, ami nemcsak nagy, hanem a szaglása a kutyáénál sokkalta jobb, na mindegy, akkor elindul élelmet keresni, mert a tavasz megérkezett.
Az interneten több híradás is megjelent, hogy a Kis-Fátrában több medvetámadás történt, mivel a mackók álmosak, ráadásul megdézsmálják a fákról lehulló, rohadó gyümölcsöket, és ettől be is vannak rúgva, és nemrégiben is egy ilyen
álmos, részeg, morci maci támadott meg egy rendőrt északi szomszédainknál.
Eldöntöttük, hogy elmegyünk kirándulni február elsején, vasárnap, időszámításunk szerinti 2009-es esztendőben.
Én mindenkit figyelmeztettem a hírekre, úgyhogy az Északi-Középhegységet, és a Dunakanyart ebben a vészterhes időpontban elvetettük. Maradt a jó öreg Bakony. Ki az az őrült, aki ilyenkor kirándul?
Bolond mind egytől-egyig. Stikkes. Orvosi eset.
A Skodámat Andráséknál hagytuk, az orvosi rendelő előtt. Innen indultunk egy kis utcán fölfelé, elhagytuk a községházát, a kastélyparkot, majd a szőlőhegyeket is. Kinn voltunk az erdőben.
Baktattunk szépen egy erdei ösvényen. Nem beszéltünk már sokat, félszavakból értettük egymást.
Egészen jó idő volt, könnyebb kabátban mentem.
Volt nálam valami, azaz valaki, aki még pluszban melegített engem.
Az újszülött kis gyermekem. Egy leánygyermek, of course.
Aki valójában nem újszülött volt, hanem hét nap híján hét hónapos. De az érzés bennem, teljesen olyan volt, mintha Ő most csöppent volna erre a világra. Teljes delíriumban voltam. Így mendegéltünk szépen. Alig-alig találkoztunk emberrel, egyetlen kerékpáros csapat jött szembe hosszú idő óta. Az ösvény, amin mentünk, hosszú lágy íven bal kanyart vett, jobb oldalról cserjés meredély, balról pedig sűrű aljnövényzetű szakadék határolta.
Egyszer csak bal oldalról zörgést hallottam, és odapillantottam. Egy szép nagy, egészen sötétbarna medve csörtetett át a szakadékon, nyomában egy kis fekete medveboccsal. Ahogy láttam, keresztezni készült az utunkat, úgyhogy előrekiáltottam a barátaimnak:
-Medve!
-Hahaha!
-Tényleg!
-Danikám, mondtam, hogy innod kellett volna még egy sört!
-Pont előtted fog kibukkanni balról, hellóka!
-Lárifári!
-Nem lárifári, hanem medve, hellóka-nyalóka!
A medve a kisgyermekével megállt előttünk az ösvényen. Andrásék lába földbe gyökerezett...
-Nem ittam, nem szívtam...
-Fontos ez most?!
Végigfutott az agyamban, hogy mit lehetne tenni. Futni hülyeség, mászni úgyszintén. A medve remekül mászik.
Birokra kelni halott ötlet, főleg hogy Lujzi is itt van a keblemen. Így hívták a kis leánygyermekemet ugyanis.
-Édes Istenkém, jobb lett volna, ha Dangerrel megyünk egy kört...
András Trabantját hívtuk Dangernek. A jobb időket megélt járműnek nehéz napjai voltak, amióta András használatba vette.
Alapjárat nincs, kupplung nincs, kettes nincs, fék nincs.
Műszaki van.
Így álltunk ott, és a medve nagyon fenyegetően tekintett kis csapatunkra. Ekkor, már minden mindegy alapon, így szóltam az állathoz:
-Szerbusz, kedves medve.
Erre a medve így felelt:
-Szevasztok, barátaim. Sajnos most szét kell tépjelek benneteket.
Azt a jegesmedvés, grizzlihódos - atyaúristenes hétszentségit neki!
Egy beszélő medve!
Igen-igen elcsodálkoztam, de hamar magamhoz tértem, elvégre már semmin nem lepődök meg.
Főleg ebben az országban.
Próbáltam tovább fűzni a szót:
-Ez elég nagy baj! Nem túl nedves dolog tőled, kedves medve!
"I must pose this bad pun here"-gondoltam magamban.
-Muhaha! -röhögött a fenevad gonoszul.
András és Szabolcs közben pár métert odébb álltak, mert nem bírták ki röhögés nélkül. Szabolcs feje vörösödött, és a térdét csapkodta egy műanyag üdítős flakonnal.
Pár mondatot váltottam a medvével, de nem rá figyeltem, hanem Lujzira.
Ajkammal megérintettem a feje búbját, kisujjammal arany fürtjeivel játszadoztam.
Majd feljebb vettem őt a vállamra, és megláttam, ahogy nagy, kíváncsi kék szemeivel megfigyeli a medvéket.
Volt ebben a nézésben valami..nem is tudom, hol, és mikor láttam utoljára ilyen aranyos, barátságos, kíváncsi nagy kék szempárt.
Jaj, dehogynem tudom! Hát valahol a belvárosban, az ötödik kerületben. Valahol a belvárosban...
Sokáig beszélgettem a medvével, de az Istennek nem akart odébb állni. Egy harmadfél óra alatt lépésenként körülbelül ötven métert ereszkedtünk, és egy tisztásra jutottunk. Bal kéz felől, a tisztás végén már a fehérvárcsurgói víztározó partja látszott.
A medve akadályozott minket a továbbjutásban, úgyhogy letáboroztunk. Pulóverekből és plédekből egy fészket készítettem apró gyermekemnek, aki onnan tovább figyelte a kismedvét. A medvéről közben megtudtam, hogy Ő bizony egy apamedve. Hogy a medvebocs fiú vagy lány medvegyermek volt, azt sohasem tudtam meg. Most, hogy Lujzit letettem, a kezem végre szabaddá vált, úgyhogy bontottam egy sört.
A medvét is kínáltam, de nem kért, csak a mancsaival jelezte: Ő már ivott ma eleget.
Az én apróságom eközben kimászott a fészekből, és egyenesen a kismedve felé kúszott. Az apamedve olyan csúnyán nézett, hogy odamentem, felvettem a csöppséget, és visszahelyeztem a fészekbe. Ott úgy tett, mintha már nem érdekelné őt az apró selymes medve, de aztán megint odamászott.
-Lulu, nem szabad odamenni a medvéhez, kicsim! - hangzott vicces próbálkozásom. Pontosan tudtam ugyanis, hogy a kislányomnak összesen két üzemmódja van; ha épp nem valami gazemberséget csinál, akkor simogattatja magát.
"She's really living up to her name!" - morfondírozott a medve.
Kezdtem megunni a tehetetlen ácsorgást, és a söröm is elfogyott közben.
Hihetetlen, hogy a medve milyen gyönyörű, kerek mondatokban fogalmazott. Mint egy Ady Endre. Egy élmény volt őt hallgatni.
Így szóltam a medvéhez:
-Te medve, én le vagyok nyűgözve. Soha nem gondoltam, hogy egy medve lehet ennyire okos.
Viszont borzasztóan nagyképű is vagy ám, te medve, ezt is tudod kell!
-Muhahahahhahaha! -hahotázott a fenevad, majd elindult a vízpart felé. Belecsobbant a vízbe, gyors tempóban úszni kezdett, és az apró medve követte őt. Sokáig néztük őket, ahogyan távolodnak a vízben.
Eztán összepakoltuk a cuccainkat, én összeszedtem Lujzit, és a lemenő nap utolsó sugaraiban elindultunk vissza a faluba.

2009. 02. 10.