Sz.Sz.Sz.

Az iskolába jártam én - a szőke kis diák -,
nem értek akkor engemet gonosz tragédiák.
Tanáraimnak érdemét mutatja jól a tény,
mit írok én, Te olvasod. Ha büszkeség, s erény
csupán csak ennyi jutna rám, az is csodás dolog,
hiszen ma verset alkotok, ma verset alkotok!

’S a büszke bárd ma mit dalol, mi az mit elregél?
Sötét korunkban élni rossz, ma hasztalan remél,
ki várja már a változást, mi jó felé mutat.
Ma mit tanít a sok tanár? Tenyérbe arcukat
temetve várnak Ők csodát? ’S e nemzedék csupán
lohol bután kolomp után, lohol kolomp után!

Nevelt belém az én szülőm serény alázatot,
’s a munka bére bár szerény, de fekve nem hagyott
a tennivágy, ’s a szorgalom. Ki tenni rest, mit ér?
Mit ér a beste bűnöző? ’S a koldus enni kér
csupán, de haszna semmi nincs, ha tartja két kezét;
a sírba ássa nemzetét, elássa nemzetét!

A Bibliát nem ismerem, de jól tudom Barát:
nem ember az, ki szívtelen, ’s ha vonzza száz karát
arany, tapossa vállait fivérnek, és galád,
hazug szavakkal őrzi meg nemesnek önmagát.
A Tízparancsolat helyett, ha rusnya pénzt szeretsz,
a lelked ég, de jót nevetsz, talán Te jót nevetsz…

Az ember egyre ostobább, a vég felé lohol
vakon, ’s nem érti még ma sem: hiába birtokol
vagyont, ’s temérdek ékkövet - sivár az élet úgy,
ha nincs, kivel megosztaná. Erős, kemény e gúny
talán, de kelni kéne már! Tegyünk tehát csodát
magyar! Gyerünk! Ne várj tovább! Gyerünk! Ne várj tovább!

Tanítva volt az értelem, ’s nevelve annyi hős
a büszkeségre volt okunk… ’s van is! Megannyi ős
vitéz nem élt a kontinens parancsba szőtt szaván,
nehéz csaták után szabad hazánkat hagyva ránk.
Becsüld az őseink nyomát, becsüld, ’s Te is legyél
vitéz, magadba önts reményt… magadba önts reményt!
 
A Himnuszunkat egykoron, ha eldalolta bárd,
uralkodó, ’s a szolganép legott vigyázzba állt.
Petőfi Sándor életét nem ismered talán?
Saját kezével írt dalát szavalta hajdanán,
poéta volt, de harcba szállt. Csatában elbukott,
- de kár – de el sosem futott, de el sosem futott!

’S a nemzetére büszke volt egész időn e nép.
Mi változott azóta meg? Mi húzza szerteszét?
Piros virág, avagy gyümölcs? Nem egyre megy? Magyar!
Csak összefogva lesz vidám jövőnk. A zűrzavar
botor fejünkbe költözött, se’ út, se’ múlt, se’ cél…
Naiv gyerek, ki jót remél, ma mind, ki jót remél!?

Bocsássatok meg énnekem, de meg nem érthetem,
miért fityeg kokárda még a tiszta melleken,
ha már parány remény sem él, ’s a büszkeség kihalt?
De bennem él elég… talán e vers nyomán kihajt,
’s a gyermekünk szemében ott lobog tovább a láng,
a tűz: „vivát, dicső Hazánk! Vivát, dicső Hazánk!”

Kevély szavak, de tudd magyar: ha hív a gazdagabb
jövő a kontinens felé, hazád csak ez marad!
Legyen közöttetek kimérve sok tucat határ
a híve légy, a híve légy! Marad, ki visszavár,
hol őseid tanyája állt. Az álmaid helyett
- magyar - szeresd szülőhelyed, szeresd szülőhelyed!

’S örökre már hazád marad, nem átkozott vidék
az ultimátumok között, de szórja száz pribék:
„piacra kell a jó magyar, ne hozza áruját,
de rágja szét a csontokat miként kivert kutyák!”
Szabad hazában élni jó, a lánc, ha nem zavar!
Elég a szó, de kelni kell, ma kelni kell magyar!

Hatalmas egyesülteké a konc, magyar nyakán
e rút kolonc. Ha újra döntenénk, talán ma már
kalácsra költenénk a pénzt a válaszút helyett,
de sírni kár a múlt felett. Van egy, ki még szeret,
’s világ, ha jönne ellenünk – e földre szült anyám -
akárki nyúzza bőrömet, szeretlek én hazám!

Morzsák a ködben 

Széthullottam, szét... apró darabokra,
morzsáim mind sárba hullva, heverve
néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Parány ábrándok közt az út, de merre?
 
Rég leléptem, vissza már nem találok,
s fogyni is kezdek, ahogy a köd lep el,
bambán, morzsáimon tiporva állok;
darabjaimnak magam vagyok teher
 
Meggyúrhatsz újra, vagy csak seperj össze,
ne rúgjam a hideg sárba önmagam,
és ha nem éri meg, hát dobj a ködbe!
 
Sose láss többet, és ne halld meg szavam,
ködben szálló szilánkokként örökre
legyek Neked, és magamnak súlytalan!

Kettesben

Ketten maradtunk. Én írok, Te olvasod.
Kopott billentyűk kihányta mondatok
sorjáznak, s nem érdekel a világ zaja,
- csak Mi ketten – nem a gondok apraja,
s nem a problémák nagyja.

Ketten maradtunk, így lehetek vagány,
s leírhatom bátran: beszippant a magány,
de ez jó… végtelen nyugodt, és békés,
nincs ma már metsző szavak vágta sértés,
vagy könyörületes megértés.

Ketten maradtunk. Ne menj még, maradj!
Nem félek egyedül, de forog még az agy,
ömlik a szó, a sok furcsa gondolat teste
nyomot hagy a lapon. Mélysötét az este;
eljött engem keresve.

Ketten maradtunk. Ránk borult az éjjel,
ha nem is oly áhított szenvedéllyel
teli kéjgőzös, pompás, fülledt álom,
ám ez itt az én kis titkos világom;
leírva magamat látom.

Ketten maradtunk… vagy csak elképzelem?
Csak egyedül írok, s Te nem vagy itt velem…
Az nem lehet! Hisz’ érezlek magamban, belül,
ha úgy dobban a szív, a véred is hevül,
érzésed az enyémmel vegyül.

Ketten maradtunk, csak Mi… csak Te, meg Én.
Lehetünk a világ két távoli szegletén,
akkor is együtt. Itt vagyunk egymásnak, csendben,
 ártatlan mosollyal simítja lelked a lelkem.
Itt maradtunk…Te, meg Én… ketten.

sötét oldal 

citromsárga vágyfeledés
üres lélektemetés
hogy hasítsak  acélba lyukat?
már megint az önirónia ugat,
üvölt... röhög a telihold
- nézd! élni látszik, de holt
jéggé olvadt a tudat
hiába, hiába ugat
acélideg, hideg lélek
pucér szívvel holtan élek
elvérzek sárgán ma éjjel
röhögj csak Hold röhögj kéjjel
ismered Te is jól magad
neked is van sötét oldalad

 Két rondó egyetlen témára megírva... ujjgyakorlatként :) Valójában csak a duplát írtam meg, az egyszerű csupán a kettősből lett összeollózva.

Most nem!

…

Buktam már százszor, de ismét felállok
Fel Én! Erőt Te adtál hozzá nekem
Csak letörölgetem friss, fájó sebem
Most nem csupán szitkokat kiabálok
Most nem nyer hatalmat felettem átok
Hiába hívna, nem tudja már nevem
Buktam már százszor, de ismét felállok
Hiába ront belülről, mint a tályog
Felé nem nyúlok, nem adom két kezem
Már soha többé nem játszhat úgy velem
Lelkem mégsem adtam, nem lehet zálog
Buktam már százszor, de ismét felállok

…

Buktam már százszor, de ismét felállok
Fel Én! Erőt Te adtál hozzá nekem
Most nem csupán szitkokat kiabálok
Buktam már százszor, de ismét felállok
Most nem nyer hatalmat felettem átok
Csak letörölgetem friss, fájó sebem
Buktam már százszor, de ismét felállok
Fel Én! Erőt Te adtál hozzá nekem