Sok volt már az Élet kéne a megnyugvás holnaptól a szépet keresi az elmúlás, szerencséje annak lesz kinek mindez együttjár
Sok volt a gondolat-szó kevesebb az ölelés az lenne a legjobb ha kezemmel suttognék, szótlan szavakból őszinte féltést
(Apám!) Soha nem mondtam de te tudod mennyire szükség van rá(d), ha visszaszúr a szó egyenesen belénk talál hogy Te némán csak neszek karján hordasz,még mindig -fáradhatatlan- valahányszor céltáblát raknak ránk
Itt vannak az álmaim Hát vidd! Neked adom szívem szárnyait Hát hidd! Nem foglak gyűlölni ha belegebedek is... utálat át nem szőheti dobbanása legyen örömteli!
Újak nőnek régi helyén Ne feledd,ki bírt! Terhedtől szabadul kelmém Levetlek,mint kínt. Avart húzok magam köré őszből-színt nem bánthatsz többé lágyan simulsz köddé...
Ökölben a kéz de nem az-ütésre kész- szorítom az ujjakat, a fogsor is talán kibírja s nyomás alatt nem törik szét. (nem hívlak) Az arcon erős a mimika hogy mosolyt csaljak magamra. Menni fog ne félj s majd,ha szám beszél nem hozzád szól,csak ki-felé (nem felelsz) Talán így lesz jó mert van egy bűnöm mi kínzóbb az összes többinél amit úgy hívnak:Remény
Személyes