A Magányos lovag blogja

Érezte az erejének tovaszállását,
A lélegzetvételének lassulását,
A pajzsának és kardjának súlyát,
A zűrzavar keltette hangokat.

 S egy pillanatra megingott,
Fegyvereinek súlyára a földre hullott,
Szemeiben káprázott a tűz valamennyi lángja,
S hallotta hangjait a lovasok halálának.

 A szemhéjaival elfedte a valóságot,
Az ajkán végigfolyt a halál íze,
Imáját elmormolta, majd felnézet,
Szemében a túlvilág fénye káprázott.

 Egy ló hörgése keltette őt fel,
S eszébe jutott a hazája, a kedvese,
S hallani vélte a szerelme hangját,
Amely erősebb, mint a leggonoszabb rontás.

 Kisvártatva újerőre kapott,
Kardján a Nap fénye csillogott,
Tudta, még nem jött el az ő ideje,
S üvöltötte: „A Hazánkért Előre!”

Hello ég,
mondd mit ér a nép,
ki fél,
megmenteni jövőjét,
ezt kérdem,
tőled, én!

 Mondd mit ér a NÉP,
aki mentené,
a múltját, jövőjét,
s elűzné félelmét,
Mondd így tán égig ér?

 Tudod a nép,
Amelyikről nem tudom hogy mit ér!
De te tudod, mondd, mit ér a NÉP!

Saját kezemmel törtem össze a szívemet,
A fájdalmat, mit okoztam, vállalnom kell,
Hisz erőt és büszkeséget kell mutassak
A nemzet gyengébb tagjainak!

Teljes eltökéltségemmel, tudásommal,
Egyedül, Esőben állva a kardommal,
Erőmből mit tudok, meg kell tennem, hisz
Bátornak, büszkének, bölcsnek nemzettek,
Ide a Kárpát-medence közepére!

Itt kell, hogy szentesítsem akaratomat,
Bátran, kinyújtva a béke jobbomat,
Oltalmat, büszkeséget adni a még vérzőknek,
Isten akaratából, minden időben!

Saját kezemmel törtem össze a szívemet,
Ám újra dobbant, és összezárt,
Erő, büszkeség, tisztelgés öntöttel,
A vérem a nemzetért kell hulljon,
E gyökeréig magyar szent földre!

Tán a keselyű se tudja miért, 
Miért gyulladt meg a fény. 
Tán a keselyű túlságosan lebecsülte, 
Az áldozat égből fakadó, ősierejét! 

Nem ad az ég sose megbocsájtást, 
Annak ki elárulja azt a nemzetet, 
Mely nem csak, szent és sérthetetlen, de 
Egyben a keresztényvilág védelmezője! 

Oly sokszor volt kitéve a Korona veszélynek, 
Oly sokszor! Mégis ép maradt, és az is lesz, 
Mert ez a nemzet itt élt a Kárpát-medencében, 
És itt is fog, míg kering a Föld a Naprendszerben. 

Hiába vettek aranyon földet volt „véreink”, 
A demarkációs vonal sosem lesz trianoni!

Fölösleges tett volt felállítani: 
ezerkilencszázhúsz őrtornyot, 
Fölösleges volt felállítani: 
újabb hat határátkelőhelyet, 
Fölösleges volt nekik még nekünk 
négy újabb szomszédot behívni ide

Fölösleges volt drága tintán ilyet írni 
Fölösleges volt annak, ki ilyet mer tenni. 

Hisz a természet tudja, hol az igazhatár, 
A természet tudja, hogy kié is eme ország! 
Csak nekünk zeng ódát a Hargita és a Kárpát, 
Ami nekik Napoca, az nekünk: „Kincses Kolozsvár!” 

Állíthatnak még sok ezernyi akadályt elénk, 
Mi tudni fogjuk, hogy addig nem jöhet el a vég, 
Míg igazság nem tétetik Trianonban, 
Míg piros-fehér-zöldbe nem öltözik újra a déli róna! 

Tán a keselyű nem is tudja még, 
Hogy elérkezett az Ébredés, 
Tán Versailles-ban el se hitték 
Hogy útra kel feléjük a Turul! - Még… 

Vesszen 1920. június. négy!
Múljon békésen e fájó 90 év!

Íródott 2010. május. 10-én, Tatabányán a helyi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom részére...

Eggyé vált a mindenség,
Mondta a mamám nekem rég:
"örökség ez, melyet tisztelnünk kell,
 négy vörös és ezüst sávból kivésve!"

Tiszta az ég, nincsen rajta felhő,
Érzem eljön nem sokára a Szebb Jövő!
Fiatal azonban még e gyám, de
Hullik még, pár csepp eső rá!

Rózsa, tulipán, tölgy és fenyő,
Ide ért hát ez a zivatar felhő!
A csermely érré, az ér patakká,
A patak folyóvá duzzadt,
A víz folyásnak eredt, hogy
Elmossa a gátakat!

Eső esik, a kalap nedves lett, de
Eljött az idő és, most menni kell!
Legyünk azzá, amivé lennünk kell!
Tiszta lelkünknek, győznie kell!

Mint a Tisza, úgy törjük át a gátakat,
Égjen a bennünk az őseinkben égő láng hada!
"Négy vörös és négy ezüstsáv", már
Tudom, hogy miről beszélt a nagymamám!