A Magányos lovag blogja

Itt a végzetem,
Mit szépítsem?
Halálra szült ,
Oh engem az Isten!

Szeretni, ha szeretett is valaki,
Csak azért tette, hogy boldog legyek itt..
Itt, hol élni csak szabályok közt lehet,
S az kinek mondod, hogy szereted
Nem érti meg!

Kérdem én, mennyit sóhajtsak,
Mit tegyek, hogy forduljon a kocka...
Tán le kellene lépnem egy szírtről,
Akkor egész lehetne a szívem,
Mi szét tört???

Az élet méreg, ez nem kétség,
Régi rejtvény, titok és fény,
Oh ember megoldást ne remélj,
Úgyis meghalsz, ha jön a vég!!!

A sokadik éjjel után,
eljött a hajnal reám,
s civilizáltan, fájó,
vérző és törött szívvel
kellett
tudomásul vennem
hogy: Vége!

Véget ért az, ami el se kezdődött.
Összeállhatott volna a történet,
egy nő és egy férfi, a világból egy
apró szösszenet, szerelem...

Ám a sokadik éjjel után,
meglátogatott a magány fekete lova,
egy pillanatra minden az arany melegében izzott,
aztán a lovas a lováról leszállt,
kardját előrántott, s lesújtott,
ezután nem marad más,
csak a gyász...

Újra elhittem, hogy szép és jó,
Újra megláttam, egy égből pottyant angyalt,
aki ragyogott...

Fölöslegese csodálkoznom rajta,
Hisz minden ugyanolyan,
mint a másikkal...

Semmi se több és jobb,
Húz a Föld, a gravitáció,
hiába lőtt égig az ágyú...

Soron következik az új világ,
Se ő, se te, se én, senki se hibás,
ilyen a tűz, az égető láng...

Most újra felednem kell,
Újra, hogy erősebbé tegyen,
Az, ami eddig nem pusztíthatott el!

Itt van az ideje, hogy elfeledjem,
Azt amit nem lehet,
Azt ami eddig nem pusztíthatott el!

Azt hittem, hogy én talán különb vagyok mint mások, azt hittem, hogy a világból mindent látok. Azt hittem, hogy így van rendjén a dolgoknak, s ha kinyújtom a kezem akkor, minden a kezembe pottyanhat.
Nem így lett.
Hiába volt nálam a levél, s talán borítékolható lett volna a siker.
De hamar rá kellett jöjjek, hiába ez hiába minden... S ez fáj, Fáj, méghozzá nagyon fáj... Megőrülök belé, hogy mennyire fáj,
Tudod én azt hittem... 

Minden jelenthet bármit,
Ott, hol a víz is nagy kincs.
Elereszteni a múltat nehéz,
De új útra lelni, csak így lehet.

Lehet tavasz a mező közepén,
Lehet nyár a hegyek legmélyén,
Mindez azonban szenvedés,
Ha nincsen hó, tél és feledés.

Még lehetőse sincs annak, hogy meg tedd,
Pedig tudod, hogy most épp ezt kell:
Tenni, merni, hogy ezáltal a
Holnapba belátást tudj nyerni.

Kell, hogy végre valami megölje a szenvedést,
Legyen vére ma elásva a görcsös rettegés,
Kelljen fel, az aki még nem lát,
Az élet csodás, hiába megosztottság.

Nem határoz meg semmit se a pénz,
Nem a pénz miatt mondják: emberiség,
Embernek lenni, nem 30 ezüst tallér,
Embernek lenni, ott ahol két világ összeér,
Embernek lenni, ha a természet nem engedi,
Embernek lenni, a szerelem szárnyain,
Embernek lenni csupán annyit tesz, hogy:
Szeress még akkor is, ha veled ezt nem teszik.
Mert a szeretet a kincs, ami összefűz minket,
S bolond ki pénzért árulja azt, ami máshol nincsen!