szebarb blogja

Már emlék se vagy.
Csak körmömre-égett esték keresnek
és hajnali ködöt bújok, hiába.
Képek kellenek, papír, tárgyak
hogy visszaráncigáljak valahogy
magamba, belőled.

 Erővel emlegetlek: fájjon
- minden izomszakadáson túl is -
(s)üssön a súlyod,
s csak árvább az árva;
ki az emlékek arcán a párát
(mint ez a tél itt) csontosodni látja.

Esti erdő

Hajadba szántok (kis magvető)
te minek álmodod
hátadhoz forró gyöngeségem?
Nem, ne hagyd beszélnem
a pillanatképen fölcsapó árnyat.
- Milyen falak vigyáznak,
s hogy kell e tartanom,
ha kell, még meddig tartsam? -
omold le bennem ...
S egy percre ágnak érzem ujjam
az arcom érő rengetegben.

az emlékezetből kieső kezek
egyre erőtlenebb ujjain kapaszkodom
az örökítetlen kék fókuszán
keresem gyöngyös nevetésem
régmúlt ünnepi asztalt
abban az őszben száradt
minden vetésem hogy aratatlan
tavaszból nézzem
mások tavaszát

abban a zuhanásban repedt el
minden csontunk
a könnyűség váza törött el
és minden időváltozásra
örök köszvények fájnak
ezen az október tizenkettőn
újra a változtathatatlan időnek szegzett
fakírvágyak ölébe hullva
rovom új lapokra csontosodó
hiányod

(Édesapám születésnapján)

nincs otthonom de
házam ablakom tudom
hogy van nevem és jut majd
fölém is földhalom

hogy asztal és tálban
gyümölcs van zöldszemű
és almák az ágon
lehetne egyszerű

ha hinném a nyárból
az ősz felesleges
ki megverekszik bennem
virágot keres

megszoktam már a mérsékelést
ahogy a tűzhelyen tekerünk lángot
odakozmált az alja és olyankor bántott
hogy nem akarózik enni
hogy egyedül lobog az étel
a vacsora hidege bántott
hogy nem tanítottak úszni
hogy ugorni kellett nyakig
húzni az árkot