szebarb blogja

Lili majd verset ír a fontosakról.

De holnap négy egész kis évet ünnepel.

Kicsi ágyán tündérség dorombol,

s én megölelném azt is, amit gondol;

bár mindig hallanám: - Anya, nem érem el -

és nyakam fonná gödrös kezeivel.

Kislányomnak, Lilinek

 "Pályaudvarok falára
kapartam fel minden verset"

(Dezső Márton: con tristezza)

Én lekaparom, amit felkapartál
a pályaudvarok falára.
Megüzenem, hogy írd meg azt is
ami élhetetlen, gyönge, gyáva.
Éveid fehér kövek,
szavaid: ásatások, ércek;
hiszem én is: "fáj, ha ütnek"
az is fáj, ha téged.

Dezső Mártonnak, szeretettel

Házamba hívlak,
hogy minden szegletét bejárd.
A zár - nézd -engedelmes,
s a régen-zárt szobák
sarkukig kitárva.

Vártalak.
Míg árva voltam.
A mindig-üres asztalomnál van helyed.
Szívemmel terítek:
szomjadnak forrást,
lázadnak: lázas homlokom.

De előbb...
előbb a szemed csókolom.

(V.)

Töredék

A hús, a vér vagy.

Testetlen, mint a hit.

Forrás (fölédhajoltam)

út, mely visszavitt.

(V.-hoz)

Fel nem adásod ízlelem.
Ínségek gyötrik a számat.
Hallgatás vagyok: vertszavú,
te: fuldokló bocsánat.

Fáj az út nekünk. S akik
felnőttutakra löktek
átadták gyökereik
valami végleges öröknek.

Maradásunk szomorú szemén
hálánk nyirkos, tétova.
A hit keletlen kovászán
ránk savanyodik a csoda.