szabi blogja
Család
Család...
Hát mit is mondjak...
Mint minden gyereknek, nekem is megvolt az "idilli" családképem, hogy Apa dolgozik, Anya háztartást vezet, a gyerekek pedig iskolába járnak és mindenki boldog és érezhető az összetartozás a családban.
Na ez a kép egy álomkép.
Mikor elnyertem a tudatom, már tapasztaltam, hogy ez a kép régen összeomlott, jóval a születésem előtt. Még el sem kezdődött az élet, már bajok voltak.
De azt mondják, hogy az élet nem könnyű dolog.
Nem, nem könnyű néha, de ha nem a saját apró gondjainkból csinálnánk gondot és feszültséget, hanem figyelve a másik érzelmeire is, talán boldogabbak lehetnénk!
Az ember túl önző, hogy belássa, hogy az élete nem róla szól!
A családra visszatérve. Az édesanyám már majdnem 9 éve nem él velünk és már legalább 6 éve nem láttam.
Sokan azt mondják, hogy ez eléggé szomorú, mert én voltam a mindene.
Hát ha jobban belegondolok, hogy honnan is származtak a család szétbomlásának okai, akkor kezdeném az édesanyámmal.
Az első életemlékeim között megmaradt az első lakás, ahol laktunk, az első kutyánk, és sok olyan eset, ami belevésődött a fejembe. Mint egy rémálom, úgy látom magam előtt, ahogy anyám lépteit hallom és reszketek.
Nem attól reszkettem, hogy bántana vagy megütne. Nem. Én attól féltem, hogy ha Apa meglátja megint, hogy ittas állapotban van otthon velünk, megint kitör a veszekedés! Ilyenkor féltem. Összeszorult a gyomrom és el akartam valahová bújni. Így hogy visszagondolok, a veszekedések nem tűnnek annyira félelmetesnek, de akkoriban már attól féltem, hogy szétmegy a család.
És aztán mikor 12-13 éves lettem, kicsivel többet értettem meg a dolgokból. Másképp álltam hozzá, már tudtam, ha anyám iszik, akkor jobb nem beszélni vele, mert értelmeset nem tud mondani. Inkább megpróbáltam rábeszélni, hogy menjen feküdjön le és aludjon. Ez legtöbbször eredménnyel teli volt.
Rájöttem, hogy ilyenkor reggelig nem kelt fel, így mikor édesapám hazajött a munkából, nem szólt semmit, csak magában morgott. Elkerültük a veszekedést.
Hát nem szívesen mesélem el mi minden történt, majd talán ha kedvem lesz rá.
Persze voltak jó emlékek is anyámmal, de a legtöbb nem igazán maradt meg bennem, mert valahogy el akartam felejteni.
Amikor pedig arra került a sor, hogy eldöntse a bíróság, hogy kihez kerüljünk, érdekes eredmények születtek... vagyis a bírósaág nem is döntött. Anyám önként lemondott rólunk. Hát, akkor kettős érzelmek kavarogtak bennem. Örültem, hogy vége lesz, nem kell többé reszketni, de ugyanakkor ledöbbentem, hogy az anyám, aki állítólag szeretett, csak így eldobott.
De ez már rég volt. Most kíváncsi lennék, hogy mi lehet vele. Nem azért, mert hiányolom az anyai szeretetet, hanem hogy lássam, hogy hová jutott.
Azóta Édesapámnak 2 barátnője is volt (persze nem egyszerre).
Legutolsó barátnője (élettársa) akivel majd három éve él, az én szemléletem szerint nem lenne megfelelő egy anyának, sőt még élettársi kapcsolatra sem bíznám...
Sok olyan dolog van, ami megtalálható az "önző ember" - elméletemben.
Úgy mutatja az álarcát, hogy szeret minket, közben azt lesi az álarc mögül, hogy hol talál hibát, hol lehet támadni. Mindig csak neki lehet igaza, mert ő egy ilyen karakteres személyiség. Minden rosszat elvállal, megcsinál, csakhogy utána kérkedhessen vele, hogy ő ezt vállalta értünk.
Én ezt undorítónak tartom!
De ez már nem az én családom. Már rég nem az.
Most el kell kezdenem egy életet. Egy életet, amit a rossz és jó tapasztalataimra építek. Mindenből tanultam, miközben hallgatva figyeltem, hogy hogyan is működik az élet.
Ezt felhasználva szeretném a saját családomat a jó úton tartani.
És a célom, mi talán lehetetlen, az "idilli család" elérése. Ami nem monoton, unalmas, hanem teli vannak meglepetésekkel, újdonságokkal, szeretettel és boldogsággal.
Én mindent másképpen csinálok majd, mint a szüleim! Legalábbis megpróbálom, lehetőségeim szerint!
Távolság
Mikor szerelembe estem, már akkor tudtam, hogy a távolság lesz a legnagyobb gát kettőnk között.. Nem akartam róla tudomást venni, nem akartam a pillanatot elrontani. De aztán eljött az az idő is, mikor el kellett búcsúznunk egymástól. Én mondtam neki, hogy én nem szeretném ezt csak egy nyári kalandnak tekinteni. Mert szeretem!
Mikor eljött az a pillanat, mikor megértette, hogy valóban nem lát egy ideig, könnyeit nem tudta visszatartani.
Életemben még soha nem láttam senkit miattam sírni! Nem is szeretnék.
Azóta eljött hozzám, az egy boldog hét volt. Megígértem neki, hogy nemsokára látjuk egymást.
Hihetetlen, hogy a távolság mennyi szenvedést tud okozni. És az idő is néha az ellenségünk.
De én úgy látom, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ezeket a dolgokat lekűzdjük! Nem szeretném őt elveszíteni! Bármit feláldoznék, hogy együtt legyünk!
Két év múlva eldől, hogy ő jön hozzám, vagy én megyek vissza... Ő szeretne tovább tanulni egy főiskolán és én nem szeretném, ha a céljait megváltoztatná miattam. Nekem 2 év múlva meglesz a szakmám, és őszintén elgondolkodtam, hogy visszamegyek. Ha kell mindent itthagyok! Csakis érte!
Szerelem
Már sok ideje ez az életem fő pontja, még ha nem is jutott sok belőle. Ezen elmélkedem mikor egyedül vagyok, vagy esetleg mikor van mellettem valaki. Mostanában nem is tudok másra gondolni, csak az új érzelmi felfedezéseimre.
Hihetetlen érzelmi hullámok sora ostromol, minek részben hálás vagyok. Teljesen megváltoztatta életemet!