Szómontázsok
SzerelemVágysarjuló
A fák tenyerén mint izzó somparázs,
nyitja szembogarát épp a pirkadás,
még kucorgok ölelkezésünk illatán,
bár a reggel rám itt nélküled talál.
Kertre ringnak már kis porcukorpillék,
felhőnyi könnyedek, szépek, s én emlékszem,
épp ilyen voltam, ahogy Benned elégtem.
Érintéseid szívemen tűzpihék,
szüntelen cirógat velük a mámor,
csitris szerelemlobogás minden perc,
mégis egy életre kelt asszonyi álom.
S tudom, annál igazabb semmi sem lesz,
mint ami önmagaddal vagy itt bent.
Amikor mennyboltszín szemed enyémre talál,
a pillanaton elmosolyodik Isten,
és megszeppen csodánk látva a halál.
Rég voltam
Nyíló mandulavirág a pirkadás,
az élet most még napfény-tisztaság.
A táj ébredése páracsillanás
csupán. Aki voltam, magához visszalát
Téged. Emlékszem, szerettem az arcszesz
mindig-Férfi illatát rajtad, ahogyan
egyetlen rezdüléssé forrt minden szívnesz,
mikor rátaláltam lényegemre karodban.
A csillagok pitypangszárnyán repültem
Veled, egész testem, mint a Földanya,
borult rügybe, s dúdolva szelídültem
mellkasod ágán, mint a tavasz galambja.
Pihegtem, akár nyári partokon a szellő,
ha lombok tenyérárnyékában leül,
ellebegtem, mint csöpp tortahab-felhő,
szemed tengercsepp-zöldjén mezítelenül.
Ma fura lúdbőrzés lelkemen ez a kép.
Látni a mán innen és túl, mi voltam.
A nő, aki mint mezőnyi vadvirág, szép,
és szabad, s élet az időalkonyokban.
Vers-hóvirág
Apró pára-gyopárként ragyogsz rám,
míg én, a felhőpille, úszom a szemedből
nyílt mennyboltkékségű végtelenbe.
Szó-szépek születéseként őriz a szám,
úgy tisztítasz meg, mint a vidéki levegő,
s zubogsz életkacajjal a vérerekbe.
Kikelet-fényű időket hoztál el,
szívemben vers-hóvirág vagy, gyönyörű,
fehérbe öltözteted tintacsepp-énem,
ki Veled a papír univerzumán útra kel,
s minden gondolat szerelmet kap örökül,
akkor is, ha a világ kint megfagy éppen.
Újkori szerelemkőkor(szak)
Ma mennyi bolygóközi vándor él,
a lélek földi, kies égiszén!
Lassan minden csók egy csillagkapu,
mivel combközi-dimenziókba jutsz.
Már nem nyíl hóvirág-hold, ha vall a száj,
és minden gigász-giccs, vagy puszta smár.
A szívnaprendszerekben nincsen kapocs,
meg a szerelem-Föld is asszem : lapos.
Az ingyom-bingyom babám kopott duma,
s ha nem szakad vele az erkölcsruha,
jön a kalandorok bunkós botja,
s a kezdet-csírát jól ledorongolja.
Visszafejlődős már az udvarlás,
az egymás lényét ismerni nagy rakás...
- mit barnán bigyóz a húsvéti nyuszi is,
gyühet a barlang, na meg a kőpriccs.
Az új divat a nyers mondom a tutit,
oszt mégis levarázsolja a bugyit.
Tán csak nékem fura ez a "haladás",
hogy a másikért nincsen hálaadás.
Valahol bizton meghalt a belső Ámor,
és a testbiosz lett a csodás álom.