Szómontázsok
Őszi szívhangok
Elring a Nap felhők jászol-ölén,
fénymohák csillannak a hideg kérgén,
hold kóborol csillagok macskakövén,
s valahol elveszejt az estnek kékjén
engem is egy pillanat...Lombpihegés
hallik a légen át, s én virágsuttogást
vágynék érteni, a homálylibbenés
alatt, magamhoz emelni az elmúlást.
Oly távoli a lepkeszárnyak lírája,
most gyermek-könnycseppnyi párák szállongnak,
míg szavakká lesz a szívverés tintája.
Anyaérintést keresek az álmoknak,
de ahogy füstcsipkék terülnek a fákra,
s kitárul a tejút tündöklő hattyúszárnya,
megértem, azt a meleget hiába várja
jó szülém halállal felnőtt kislánya.
Átfázik rajtam az ősz, dérlámpások
gyúlnak bennem is, vagyok néma hajnali táj,
de Isten tekintetéből az áldások
ma nem súgnak a gyászból feloldást rám.
Amikor elment...
Még hópihecsipkék alatt aludtak
a falomb-álmok, és ködök tündérszárnyán
csillant az éjjel, amikor kihunytak
a napkeltefények Apám szembogarán.
Egyszer csak elindult a tejút-tájak felé,
sólyom szárnyára ült a téli szélnek,
- azóta Ő hinti szét csillagok derét,
felhőpásztora lett a tágas égnek.
Ha hóvirágszívvel ébred a tavasz,
Apám földek mag-gyermekét segíti
világra, s belőlük májust sarjaszt,
majd a nyár pipacshaját széjjel teríti.
Ha gyertyafüstpárát lehel szeptember,
Apám csiholja a Nap tűztövis-parazsát,
hogy megláthassa a törődött ember
a remény hajnal-homlokú kis sugarát.
Amikor elment, telet lehelt az Isten,
de fénylő csillagsubát varrtak rá angyalok,
csak én maradtam a halált fázva itt lenn,
míg Apám cinkeszívvel a tájra kacagott.
Engem az ősz
Engem az ősz szívritmusa megigéz,
Engem az ősz mindig kislánnyá varázsol,Ő jó atyám, anyám, csöndes tanárom,ahogy parázscsipkéket sző felettem,én emlékeim Isten-arcát merengem.
Fényfehér tegnapok bennem örökét,mi szívemről is letörli a könnyek ködét.Engem az ősz zsongít és halkít, hogy éljek,hogy napok novemberén is lánggal égjek.
S míg az alkonyra mécses-félhomályt borít,nekem a meglelt békéből ad egy kortynyit.
Őszi bentek
Elhaló lepkeszárny-neszezés a perc,
a sok felhő akár a szakadó nerc,
opálfércek cikk-cakkja marad utána,
és meglebben október páraruhája.
Szétpattant selyemgubóvá válik az est,
fényhajlékot Isten csak csillagra fest,
fázik az éj alatt a még élő napvirág,
ahogy ködhideg borzolja gyönge szirmát.
Tűztövis-parazsát kilehelte a nyár,
-de az emberálom fecskevilágban jár
most...kozmosztábortüzek köré leül,
önmagával találkozva ott belül.
A múlt kicsit május és november e tájt,
s a pillanatok, mint levelük hulló fák,
esőcseppcsillanások a csillag-messzik,
tükreikben élők s holtak útját rejtik.
Alkonyok és napkelték temploma az ősz,
hol a szívverésnyi lét merengve időz,
- mert gyönyörűen múlik minden tetszhalálba,
borítva bokrot, fát zúzmaravarázsba.
Árvácskakékek a hajnalok, s a szirmok
hó és vérszín kis teremtés-titkok,
miket Földanya újra magába zár,
míg október tavasza közöttünk jár.
A hajdan lapjain
Még bennem élnek a régi pirkadat-kékek,
ahogy naptrillák zengtek pattanó rügyeken,
míg kibontották selymük a sziromfehérek,
és szerte a táj virágszületést ünnepelt.
Ma fakóbb a kép, viaszcsipke csak talán,
- mert a kislányt nem találom a szívhangok közt,
elment, mikor jó Anyámért jött a halál,
hazája lett neki is a temetőföld.
De fel-feldereng bennem az egykor szépe,
az őszi felhősejtelem, míg égre úszott,
s a tinta-alkonyok delej hűvössége,
- menekültek tőle aludni mind a tyúkok.
Kis zúzmaracsipkék voltak a csillagok,
- azt hittem hómanók szórták őket kacajukkal,
míg dunnává szövődtek a páraillatok.
Később hópelyhek táncoltak angyalhajukkal,
körös-körül víg gyermek-keringőt jártak,
majd hajnalidőn a tejútszekérre ültek,
és a Hold-madárral hegycsúcsokra szálltak,
aztán a falun fehér gyolccsá terültek.
Látom még a fák homlokán a csönd-koszorút,
mintha maga az Isten fonta volna oda.
Ma valahogy mindez egy kicsit szomorúbb,
mert szülém emlékké írta az élet tolla.