stapi blogja

Szorít a csizma, szűk az öv.

Hurkol a bakó, megkötöz.

Forró a testünk, fáj a lob,

hullik a magyar, döng a dob.

 

Sebhelyes arcok, könnyes, bús szemek;

vigaszra vágyó, nyújtott kis kezek;

lesz-e még élet, vár-e szebb jövő?

Hol van a költő, új mesét szövő?

 

***

 

Testvér nép az erdőn túl

szemét e hazára veti;

otthonában ármány dúl,

de gyökerét nem feledi.

 

Szabdalnák földjét széjjel,

rabolnák ősi szellemét,

húzzák a gyeplőt kéjjel,

de meg nem törik jellemét!

 

Jóslat szól rólad, szent föld

ős lakója, maroknyi nép,

– millió farkas üvölt

rád és átkát szórja feléd –

 

megáldja Isten harcod

igazság véres mezején,

bátran kivonod kardod

s megállsz Hargita tetején!

 

Harcod átkel az Erdőn,

tűz gerjed Kárpátok alatt,

lavina zúg a lejtőn,

az egység új dala fakad.

 

Vasakarattal küzdöd

magasztos, gigászi harcod,

Kárpátiából űzöd,

a zsarnokra emelsz hantot!

 

Győzni fogsz hamarosan!

Ott, ahol a négy folyó zúg,

erősebb nemzet fogan –

Vén Európa összesúg...

 

A tépázott Magyar Hon

régi híréhez lesz méltó,

felépül, mi most még rom,

s szeretettel szól a szép szó.

 

***

 

Sebhelyes arcok, könnyes, bús szemek;

vigaszra lelnek nyújtott kis kezek;

virul az élet, vár a szebb jövő,

eljön a költő, új mesét szövő!

 

Ébred a magyar, peng a kard,

hullik a férge, földbe tart.

Éled a nemzet, zeng a dal...

Miénk a végső diadal!

 

2011. június 26 - július 1.

 

 

A szerző megjegyzése

 

Elferdült szívben elferdült igazság;

Istentelen nép közt feltör a gazság.

Nyomorgatja más nép, rabló hordák –

Bűnéért rég bűnhődik az ország.

 

Halld, nemzet! Mit olvastál, igaz lehet!

A tékozló fiú atyjához mehet!

Babérkoszorú nem minden fán terem.

Csak Istennel lesz tiéd a győzelem!

Mi végre, ó, hogy reményt érlelsz,

füled tapasztod zengő érceken,

szemed bámul láda belsejében,

s hited nem törik – halkan énekelsz.

 

Pedig hazug a szó, és hazug a kép,

láttatja véled álombéli táját,

tudatodba mélyíti torzonborz világát –

hallgasd, nézd, mily boldog a nép!

 

A párt. A másik! Hoz majd aranykort.

A szomszéd képét hátrafelé fordítsd,

mákszemnyi ünnepedet a világba ordítsd,

tágult torkodon szóljon disszonáns akkord!

 

Légy boldog, hisz van rá okod!

Csak egyet ne tégy: ne kutass valót.

De hidd a testtelen álommanót!

De verd, verd a dicsőítő dobot,

 

sámánének fura hangjait halld,

turul tollain csillogjon vak nap,

szemed gödrére boruljon kalap –

füleidbe fogadd a mámorító dalt.

 

Nem látod így meg sohasem a jót,

temeted majd csodálatos álmod,

s véle hantolod büszke családod...

lassan, de biztosan mélybe süllyed hajód –

 

De most még láthatsz, most még nem késő.

Ma még kinyithatod tudatod,

s láthatod, utad hogyan futhatod.

Sorsod szobrásza! Kezedben a véső!

 

Csak nyisd ki füled. Szemed lásson.

Ismerj, tanulj, érts. Táguljon értelmed.

Ne bízz a mában, mert nincs védelmed –

Egy párt sem érted áll a páston!

 

Magának markol, magának viszen

a köz javából ez, oroz amaz –

nem jön általuk a hőn várt tavasz!

Figyelj a költő szavára, hiszen:

 

Ha majd a szellemi drága napvilág

ragyog honunk felhőtlen kék egén,

s egyenlők leszünk a jog tengerén,

akkor igen! Mondhatjuk büszkén, világ:

 

„Itt van már a Kánaán.“

 

2011. április 19.

Alföldi Géza

 

„Uram, ha ma élnél, a sorsod ma is

csak a keresztig vezetne“

(A. G.)

 

 

Szívében élő remény, s oly szent akarat!

Nemzetének sorsa bölcs szívébe zártan

élt, növekedett; és egységes nép maradt

lelkében, mely dicső vérét ontja bátran.

 

Gennyes kelésként Őt mégis kivágtátok!

Művei, élete, – mit eltagadtatok –

kiált az égre és levegőért tátog...

– de ma sem látnak a bolondok és vakok.

 

Ma is eladjátok rabszolgának fajotok,

s nem tudjátok, hogy visszaüt majd e nagy átok.

Fejetekre omlik, s üvölt majdan jajotok,

mikor a terhelt ég recsegve szakad rátok.

 

Mert nektek ma sem kell más, csak a hatalom.

Őrült iramban tépitek e hazát szét,

s ölitek, ki kardot ránt újra a falakon,

vagy imára kulcsolja fennen a kezét.

 

Mert nektek semmi sem szent, s oly sok akarat

gerince törik, s űzötten törtet távol,

országhatáron túl, mint rákos daganat,

hogy puszta éltét mentse; s odakint gyászol,

 

kizárva hazából, melynek védte létét,

de kilökte magából az a testnek vélt

utálat, mely sejtjeinek szopja vérét,

tisztulás gyanánt bemocskolva a szent célt.

 

De semmi sem tart örökké! Fordul majd a

kocka, s mint a kerék, egyszer fent, aztán lent.

Mert hiszem, hogy ez a nép nem olyan fajta,

hogy eltűrné örökké nyakán az ellent.

 

Uram! Nagy ÚR, Ki a Mennyből mindent áttekint,

nézz le! Lásd meg apró porszemeid itt alant!

Kérlek, ne büntess velük érdemeink szerint,

válaszd el eme néptől a sok igaztalant!

 

S ha Néked úgy tetszik, űzd el a zsarnokot,

s a szívekbe is adj reményt, élő hitet!

Ne bitoroljon senki törvényt és jogot,

hisz a sok bűnért majd nagy kezed megfizet.

 

2011. február 5.

 

              – De gyönyörű! Mint egy piros üveggolyó. És milyen nagy! – gondolta. – De jó lenne játszani vele!

              Csak öt éves volt a kislány, de milyen szépérzékkel volt megáldva! Gyönyörködve bámult a lassan alábukó, bíborba öltözött Napra. Tele volt az utca gyerekkel. Kisebbek, nagyobbak egyaránt játszottak. Testvérei is rohangáltak, visongtak, csak ő volt csendben. Gondolatai valahol egy másik világban játszadoztak, csapongtak, mint éjjeli denevérek valami csodálatos, láthatatlan fénnyel teli barlang mélyén.

              – Majd holnap. – suttogta. – Holnap az enyém leszel. Aludni is veled fogok.

              Lassan bealkonyodott, az utca elcsendesedett. A gyöngyház fényű hold lassan kúszott fel, hogy bearanyozza a gyenge párát az égen, s bújócskát játszott a lágy szellő szárnyán útra kelt felhőkkel. Harmatos csend váltotta fel a zsibongást, mely csak néha tört meg egy-egy kutya acélos hangján.

              Odabent, a család kopott, de vaskos asztalán kukoricamálé gőzölgött, néhány sült szalonna szelet illata töltötte meg a konyha levegőjét. Hallgattak. „Magyar ember nem beszél, amikor eszik.“ – szokta mondani az apjuk, hát hallgattak, csak a kanalak kocogtak. Na, és néha az anya kedves hangja hallatszott: – Egyetek. Van elég, hála Istennek! – és keresztet vetett. Pedig nem mindig volt... de a gyerekeknek azért mindig jutott elég. Aztán eltették magukat holnapra.

              – Holnap! – jutott eszébe a csöppségnek. – Majd holnap!

              Ragyogó fényárban érkezett el a reggel. Megkezdődött a napi robot, mindenki tette a dolgát. A nagyobbak a szülőkkel munkálkodtak, megosztva: a fiúk az apjukkal, a lányok az anyjukkal. A két kicsi pedig felváltva lábatlankodott hol itt, hol ott. Mert ketten voltak kicsik, de ő volt a legkisebb. Egyre leste az eget, pislogott, hunyorgott, könnyeit törölgette. Néha eltűnt, saját kis rejtekét felkeresni. Aztán – amikor látta, hogy az este nem siet – minden erejét a játékba vetette. Az ebéd is váratlanul érte. Úgy belefeledkezett, hogy nem vette észre, hogy éhes. Bezzeg máskor! Hússzor is kérdezte, mikor ehet már.

              A délután gyorsabban telt, egy-két testvére abbahagyhatta a munkát, mehettek együtt játszani. A Nap egyre gyorsabban csúszott le, s ő egyre többet pislogott frufruja mögül a rejtekhelye felé. Végre az ég alja ismét egy bíbor tengerre hasonlított leginkább, melyben egy gyönyörű tűzlabda himbálódzik. Lassan elosont a rejtekhely felé.

              – Épp az utca legvégén ér földet! Ott biztos elérem! – motyogta csendben, nehogy elvegyék az ötletét. S ahogy a lába bírta, rohant az utcán végig, egy nagy bottal a kezében.

 

 

2011. március 14.

 

              Elmélázott. A harmatos reggeli fűre gondolt. Hogy is történt? A biciklis gyorsan kanyarodott a hajdani vályogvető gödör mellett, a fű vizes...

 

...játszani kellene! Talán futva is lehet utánozni. Korán kelni, amikor még a nyári nap tüze nem perzseli fel a zsenge harmatot. Rohanni és kanyarodni. Hátha... hátha elcsúszunk. Mint az a biciklis.

 

              – Kati! Gyere, kitaláltam valamit!

Csillogó szemmel hallgatott. Bólogatva ismételgette:

              – Reggel korán kelünk.

 

              A nap álmos hunyorgása költötte, amint a gangon át kukucskált be az ablakon. Tűzpiros fénye a szemközti falra esett, kirajzolva az ablak formáját, vörösre festve a pingált képeket.

 

              – De gyönyörű! – sóhajtotta, de a következő pillanatban már rohant ki az ajtón, bele a bokáig érő porcsinba. Csupa víz és sár lett.

              – Ez az! – rikoltotta és futott a szobába, mindent összekenve.

              – Kati! Kati, kelj fel! Jó a harmat. Csúszik.

              – Hhháááóó... Khhh... mi van?

              – Kelj fel. Megbeszéltük... harmat van!

 

Kati hirtelen felült a kuckóban. Ott szeretett aludni, jól érezte magát a kemence társaságában. Városi lány volt, de szinte minden rokona a tanyákon robotolt. Most felült, szandálját a kezére húzta és kisétált. Fél perc múlva tért vissza, kezén a vizes szandált mutogatva.

              – Aha – mondta álmosan. – így vissza tudok feküdni, nem piszkoltam össze magam. S pár pillanat múlva már álomországban játszott tovább.

 

              – Minek is keltem fel?... most micsinájjak? Sáros a lábam...

Kiszaladt. Futott az ösvény füves partján, lábai egyre vizesebbek. Növelte a sebességet. Jön a kanyar! Balról a gödör, jobbról a szénakazal. Ahogy csak tudott, beledőlt a kanyarba és... és semmi sem történt. Csalódottan állt meg...

 

              ... mosolygott. – Igen, mert lelassítottam. Féltem. Féltem, hogy tényleg elcsúszok, mint az a biciklis. Mikor is volt? Nyolc éves voltam. Éppen ötven éve lesz a nyáron! S Kati... Kati már 26 éve nincs. Autóbaleset.

 

2011. február 28.