végtelenített egyperc.

Mosolyogva fotózzuk majd a haldoklókat az utcán, persze fogalmunk sincs, se magunkról, se másokról...

Odalépett hozzám a botrányosan magas fazon. Kitakarta azt a maradék napot, és azt mondta: "hát nézd...nem nagy dolog."
És tényleg nem volt nagy dolog.
Szerintem ha nyújtózkodott volna még egy kicsit, elérte volna a felhőket, hogy azt mondhassa a vászonarcú-kislánynak is, "nem nagy dolog"...
Vártuk az esőt is, vártuk nagyon abban a rohadt buszmegállóban, de csak nem jött...
Amúgy meg...kár lett volna megmondanom nekik, hogy mi valójában nemhogy a buszmegállóban nem ülünk, de még csak létezni sem létezünk...csak valahogy beszorultunk a kimerevedett pillanatba... úgyhogy...hűlt helyünkről mosolyog már csak ránk, mert tulajdonképpen ott vagyunk, még ha nem is vagyunk már sehol...

Kicsit vége a világnak.