Október 4.

Mitcsinál...? Matat. A szekrényben.
Nézi még, hogy lehet, hogy láthatná, mégis...?
Álmodik, megint.

Kifejezéstelen arcát nézed már csak a peronokon szétfutó fénynek, ahogy mosolytalan ajka mosolyát teríti rá, s furcsa, idomtalan testeket farag a térbe, puha keze görcsös mozdulatai nyomán...
A nyár, de melyik nyár, olvadó szíve csepeg szét, s borvörös cseppekben gördül le a kimerevedett pillanat reszkető bőrén, hogy nyoma legyen még, volt, volt egy olyan nap, amikor minden éppencsak gondolt egyet és a valóságává vált...

Nézimég, hogymégis...gyönyörű...
-de közben próbál megfeledkezni róla, hogy őrülten hiányzol-
Egy pillanatig lát még, tényleg, csukva a szeme, hogylehet...
Mielőtt felébred, szeretett volna, sokmindent szeretett volna, tényleg...
Mennyi mindent kellett volna tennie, mennyi mindent kellett volna mondania, amit holnapra tartogatott...
Arra a holnapra, ami végül sosem jött el...
Azt hiszem barátom, ha most felráznád, de ne, olyan békés, tényleg, olyan boldog, tényleg, fel ne verd...
de ha mégis, hát azt mondaná, sosincs megfelelőbb pillanat a mostnál, és van, hogy néha már az is késő...
Beléfagyott a szó, megdermedtek azok a mozdulatok, és ha öntudatlanul mégis úgy mozdul, azokat a szavakat használja, máskor, máshol, másnak, az mindig olyan, mintha hazudna. Mintha be akarna fejezni egy történetet, és ilyenkor riadtan eszmél fel, csak mert remeg már benne a fájdalom...
Tudja ő azt is, tudja barátom, hogy sehol sem lehet egy titkot jobban megőrizni, mint egy befejezetlen írásban...
Sokminden volt ott, nagyon sok...már azt sem tudta hová kapja a fejét, közben félt attól is, hogy szem elől téveszt, azt nem bírta volna most elviselni, tényleg...
Ha most lefordultál volna a sarkon, ahol valójában sosem volt sarok, nem tudja ő sem, miért látta annak...azt a hovalett-ajtót...
Nem ment utánad, miért is tette volna, nem hülye ő teljesen, csak nézni akart, nézni akarta ahogy mész, el, vagy mittudomén, mit jelent egy álomban menni, és mit jelent az, hogy el...ez most túl viszonylagos...
Mint az akkor, ott...
Amikor érezte már, hogy valami nem stimmel, egészen elfeketedtek a madarak, a feje lüktett, nem csak ott, itt is már, a szíve görcsbe rándulva pumpálta át erein az életet, nem akart ő felébredni, dehogy akart, pedig érezte már, hogy összeroskad körülötte a szoba, hogy a hold sem ragyog odakinn, belebukott a homályba, valahol a leomlott falakon túl...
Mert megint olyan idegen volt minden, a saját teste, a gondolatai, és nem értette hogy lehet, az előbb még ott volt, ott voltál te is, hiszen látott, látott és mégsem, álmodott és mégsem, ilyenkor mindig utálja nagyon, ha fel kell kelnie...

Máskor ne hagyd felébredni, légyszi...az kegyetlen lenne nagyon...