A Holdkóros naplójából...

Háromra tárgyiasuljon, kérem.

Aztán csak úgy, egy emelkedettebb pillanatában gondoljon bele, unja-e már, hogy alkategóriás, festékszórós-pikásszók játszanak istent, és hirdetnek falra-hányt-borsó módra kliséízű igét, és primitív, gettószagú panelszökevények, amolyan távolbaugró-jódlibárók próbálják szánalmas módon megmagyarázni pár elbénázott rímképletben, mi az az élet. Tudja, ez, ez már a  kultúra defektje.
És...
Vajon habzik-e már kifelé a fülein a sok elegáns mellébeszélés, lenne-e például sehova-tanúja, netán náciszagú jobbikos, lenne-e bárminek is a híve, elkötelezettje, ájult-félájult rajongója, emelne-e bálványt a saját szarából, hogy azt imádhassa a maga önpusztítóan szűkre szabott kis létében, vagy esetlegesen egyetért-e vele, hogy az élet csak azért egy szarszagú, mosatlan, mócsingos maradékoktól roskadozó fapados kupleráj, mert mindenféle szégyenérzet nélkül azzá tesszük?

Mosolyogva fotózzuk majd a haldoklókat az utcán, persze fogalmunk sincs, se magunkról, se másokról...

Odalépett hozzám a botrányosan magas fazon. Kitakarta azt a maradék napot, és azt mondta: "hát nézd...nem nagy dolog."
És tényleg nem volt nagy dolog.
Szerintem ha nyújtózkodott volna még egy kicsit, elérte volna a felhőket, hogy azt mondhassa a vászonarcú-kislánynak is, "nem nagy dolog"...
Vártuk az esőt is, vártuk nagyon abban a rohadt buszmegállóban, de csak nem jött...
Amúgy meg...kár lett volna megmondanom nekik, hogy mi valójában nemhogy a buszmegállóban nem ülünk, de még csak létezni sem létezünk...csak valahogy beszorultunk a kimerevedett pillanatba... úgyhogy...hűlt helyünkről mosolyog már csak ránk, mert tulajdonképpen ott vagyunk, még ha nem is vagyunk már sehol...

Kicsit vége a világnak.

(Kicsit elavult már ugyan, emberi fogyasztásra is mondhatni alkalmatlan, de azért...miért ne.)

Amikor istentudja hol ér a hajnal, valahol Világvége külvárosában, minden idegenszerű, még a saját tested is, kábultan pislogsz körbe valamilyen támpontot keresve, hiába…végül leteszel róla és felröhögsz, hogy úristen, leittad magad a térképről…

(Nos…minden valamire való ember érzékeli valahol a lelke legmélyén, hogy ez túl groteszk kezdése lenne egy vérbeli love-storynak, de azért csak vágjunk bele…)

A lehető legjobb ötletnek tűnik, ha becsattogsz a közeli hipermarketbe, hogy magadhoz vegyél valami alkoholmentes löttyöt, amit aztán a beleidbe boríthatsz, és ha szerencséd van, visszafelé már nem találkozol vele, bár a gyomrod jelenlegi állapota elég labilis…azért csak bízol a szerencsédben.
Koslatsz a sorok között, aztán feltűnik a semmiből, (valójában a raktárból), mint valami fenomén, hirtelen elfelejtesz levegőt venni, nem a legjobb ötlet persze, ezt azonnal leszűröd.
Olyan, mint egy angyal, egészen olyan, ahogy húzza maga után a kiskocsiján a macskaalmokat, mint egy angyal, komolyan…
Bele tudnál olvadni a járólapba, és az jut eszedbe, hogy most úgy betepernéd a farsangi hercegnő-jelmezek közé, aztán megrázod a kótyagos fejedet, hogy na nem, azok nagyon ocsmányul giccsesek…de a konzervek közé mégsem lehet…hé, mik jutnak egyáltalán eszedbe? Fúj. Hová lett az az erkölcsös valaki, akinek jó esetben lenned kéne? Vakargatod a koponyádat hirtelen támadt kisfiús zavarodban, jön visszafelé, végigmér.
Van valami gusztustalan az egészben, ahogy rád szegezi a savókék szemeit, a pillantása megállapodik a nyúzott képeden, aztán tizedmásodpercek alatt lezuhan a lehányt cipődre…
-Segíthetek? –kérdezi, csak úgy félvállról, jaj, de gyönyörű, és a szépen ívelt válla felett bucskáznak át a szavai, hozzád beszél, hozzád! Érted ember??? Hozzád beszél!
Belevonyít a kiskocsi csálé kereke a köztetek tébláboló ürességbe, legyint és otthagy, morog még valamit, -Micsoda egy hülye…
Neked szólt, hallottad? Neked mondta, neked!!! Úszol már a boldogságban, centikkel a padló felett lebegsz, olyan, pont olyan, mint egy angyal!
És a nyikorgás, mint a leggyönyörűbb ária, kíséri a finom kis lépteit, úgy lengi körül a távolodó alakját, és úgy ölelik a spotlámpák fényei, úgy ragyogják körbe, mintha csak valóban glóriát vonnának fölé, dicsfény, dicsfény ez, ami a szenteknek valamiért mindig kijár, de pokolba velük, padlóra zuhant állal figyeled, egészen amíg el nem tűnik a szemed elől a semmiben… (a raktárban)…
Rettegsz…hogy talán soha többet nem láthatod, hogy elnyelte a fényár, hogy ennyi, bezárult a mennyország kapuja, (a raktár fotocellás ajtaja), és nem jöhet vissza hozzád, persze mit is akarna egy földi halandótól…? Bocsánat, pontosítok: egy lehányt cipőjű földi halandótól???
Tépelődsz…magadba roskadsz egészen, leszegett fejjel sétálgatsz tovább, megbirizgálsz egy műrózsát, aztán egy műszegfűt, aztán egy mű… Au! Egy (nem mű) kaktuszt is…
Nézegeted azokat a rettenetes plüss szívecskéket, van flitteres meg nem flitteres, van párna, meg…valami lakkos izé, ott virít mindegyiken az I love you felirat, ilyen nagyon cirádás betűkkel, egyáltalán mi ez a hülyeség, ki állít oda valakihez úgy, hogy: áj láv jú, aludj ezen az állati kényelmetlen párnán, mert a ritmuszavaros szívem teljes egészével adom…de aztán karácsonyig kuss legyen…
Aztán eszedbe jut, hogy vajon örülne-e neki, ha utána osonnál, és odabúgnád neki, hogy bííí máj válentááájn, esetleg valami virág, vagy ha kitépnéd a szíved és elküldenéd neki szépen becsomagolva, rózsacsokrosan futárszolgálatosan, borítékolva mellé a csillagos eget…
De hogy gondolhatsz ilyesmit, ő biztos, hogy nem ilyen, nem lehet ilyen, ezek ócska dolgok, ócska embereknek… ő meg…hát ő nem valami ócska, olcsó nőcske, ő egészen tiszta, egészen! Többet érdemel, jobbat érdemel, különbet…megállsz egy percre, végignézel magadon… zokogásban törsz ki, te jó ég, hát még nálad is…
De várj csak, hogy néz már ki egy bömbölő nagy állat, aki még bűzlik a tegnap estétől, akin még rongyokban lógnak a lehúzott felesek és az elszívott cigaretták emlékei, gondolkozz már, több tartást, férfi vagy, vagy mi a szösz… Na, szedd össze magad!
Maszatos arccal, könnyben úszó szemekkel vágsz neki az elektronikai osztálynak, úúúú, mekkora tévé, kitátott szájjal bámulod a hatalmas képernyőt, valami szerelmes film ez is, csak az lehet, ilyenkor mindig azt adnak, amíg csak ki nem habzik az ember fülén… ha-ha, hogy a karjaiba ugrott az a kis liba, az meg micsoda pojáca, csoda, hogy nem fullad meg, úgy ledugta a nyelvét a torkán, aztán eszedbe jut, hogy milyen lesz az első csók, amikor majd megcsókolod, mert meg fogod, valami nagyon romantikus helyen, biztos szereti a romantikus helyeket…megint a tévére bámulsz, meg az időközben újfent egymás szájában turkáló párra. Hát te nem így fogod. Így csak azok a nyálas köcsögök csókolnak…
Felnyikordul a kocsi valahol, kapkodod a fejed, honnan jön, hol lehet, forogsz ide-oda, bele is szédülsz, nem kellett volna ilyen hevesen, a gyomortartalmad felszínre kívánkozik…
Csak ne most akarj színeset ásítani, itt lehet valahol, bármikor felbukkanhat, és akkor oda a romantika, a csók, és minden…
Romantika, majd pont itt a hajszárítók, kenyérpirítók, és orrszőr-nyírók kereszttüzében, hová tetted az eszed… ezt nem lehet így… menj át az illatszerosztályra, az legalább elnyomná egy kicsit az átható piaszagot amit magadból árasztasz…viszont arra nincsen garancia, hogy nem fog felfordulni a gyomrod, és a nyelőcsövedben gurgulázni a még emésztetlen szemét, amit magadba tuszkoltál…

Az angyalod meg csak bámul utánad, -Ki ez a hülye barom, úgy mégis?-, aztán vállat von, és feltűnésmentesen visszacsúsztatja a kezét a csemegés csaj farzsebébe, a nyelvét meg a szájába, az meg csak mosolyog magában a fickó után, (utánad barátom), kicsit szánakozva, kicsit meg…
(najó…tulajdonképpen le sem szar téged…)

[a hepiend helye]

Mitcsinál...? Matat. A szekrényben.
Nézi még, hogy lehet, hogy láthatná, mégis...?
Álmodik, megint.

Kifejezéstelen arcát nézed már csak a peronokon szétfutó fénynek, ahogy mosolytalan ajka mosolyát teríti rá, s furcsa, idomtalan testeket farag a térbe, puha keze görcsös mozdulatai nyomán...
A nyár, de melyik nyár, olvadó szíve csepeg szét, s borvörös cseppekben gördül le a kimerevedett pillanat reszkető bőrén, hogy nyoma legyen még, volt, volt egy olyan nap, amikor minden éppencsak gondolt egyet és a valóságává vált...

Nézimég, hogymégis...gyönyörű...
-de közben próbál megfeledkezni róla, hogy őrülten hiányzol-
Egy pillanatig lát még, tényleg, csukva a szeme, hogylehet...
Mielőtt felébred, szeretett volna, sokmindent szeretett volna, tényleg...
Mennyi mindent kellett volna tennie, mennyi mindent kellett volna mondania, amit holnapra tartogatott...
Arra a holnapra, ami végül sosem jött el...
Azt hiszem barátom, ha most felráznád, de ne, olyan békés, tényleg, olyan boldog, tényleg, fel ne verd...
de ha mégis, hát azt mondaná, sosincs megfelelőbb pillanat a mostnál, és van, hogy néha már az is késő...
Beléfagyott a szó, megdermedtek azok a mozdulatok, és ha öntudatlanul mégis úgy mozdul, azokat a szavakat használja, máskor, máshol, másnak, az mindig olyan, mintha hazudna. Mintha be akarna fejezni egy történetet, és ilyenkor riadtan eszmél fel, csak mert remeg már benne a fájdalom...
Tudja ő azt is, tudja barátom, hogy sehol sem lehet egy titkot jobban megőrizni, mint egy befejezetlen írásban...
Sokminden volt ott, nagyon sok...már azt sem tudta hová kapja a fejét, közben félt attól is, hogy szem elől téveszt, azt nem bírta volna most elviselni, tényleg...
Ha most lefordultál volna a sarkon, ahol valójában sosem volt sarok, nem tudja ő sem, miért látta annak...azt a hovalett-ajtót...
Nem ment utánad, miért is tette volna, nem hülye ő teljesen, csak nézni akart, nézni akarta ahogy mész, el, vagy mittudomén, mit jelent egy álomban menni, és mit jelent az, hogy el...ez most túl viszonylagos...
Mint az akkor, ott...
Amikor érezte már, hogy valami nem stimmel, egészen elfeketedtek a madarak, a feje lüktett, nem csak ott, itt is már, a szíve görcsbe rándulva pumpálta át erein az életet, nem akart ő felébredni, dehogy akart, pedig érezte már, hogy összeroskad körülötte a szoba, hogy a hold sem ragyog odakinn, belebukott a homályba, valahol a leomlott falakon túl...
Mert megint olyan idegen volt minden, a saját teste, a gondolatai, és nem értette hogy lehet, az előbb még ott volt, ott voltál te is, hiszen látott, látott és mégsem, álmodott és mégsem, ilyenkor mindig utálja nagyon, ha fel kell kelnie...

Máskor ne hagyd felébredni, légyszi...az kegyetlen lenne nagyon...

..de már október van, holnap bérletet kell venni, jó volna, nagyon jó volna egy a szívedhez is, hogy utazhassak néha-napján a pitvarból a kamrába, a kamrából a pitvarba, oda-vissza, megint oda, jó volna egy a szívedhez, csak holnap, csak holnap el ne felejtsek leszállni a Blahán...