Álomjáró...?

Szerintem nem sok értelme volt, hogy elbohóckodtunk egymás mellett, az időt bohóckodtuk el, hülyét csináltunk a világból, de mindvégig háttal álltál nekem, mindvégig, és én próbáltam elképzelni az arcod, próbáltam nagyon, és sosem jutott eszembe, hogy neked talán...valójában nincs is arcod...
Hogy te nem is létezel, nem is létezhetsz, mert semmi nem lehet ennyire könnyű, ennyire más, ennyire nem e-világi, hogy semmi nem lehet ilyen, és tulajdonképpen sosem tudtam, hogy te vagy az én illúzióm, vagy én vagyok a tiéd, és ha mindketten csak drótokon rángatott fabábok voltunk, igen, talán azok, de mindvégig azt ismételgetted, hogy nekem szívem van, az nem lehet, és én próbáltam, igazán próbáltalak elképzelni, hogy vajon milyen lehetsz, de persze...hamarabb kivesztél az életből, minthogy egyszer is megálmodjalak...
Az lehetett a baj, hogy sosem láttad hogy nő a távolság, hogy nem láttam én sem, hogy nem vettük észre, milyen mély az a szakadék, és milyen ócskák már a kötelékek, hogy a túl rongyos lelkekkel egyszerűen nem lehet mit csinálni, és csodáltam, milyen biztosan vágtad el az ezüstfonalakat, csodáltam, hogy nem is néztél rám, hogy nem fordultál meg, hogy még akkor is mindvégig a hátadat kellett bámulnom, és elképzelni az elképzelhetetlent, aztán nézhettem ahogy elmész, olyan biztosan lépdeltél egyre előrébb, egyre távolabb, már utánad sem mertem szólni, hogy bocs, de a szívem...az nálad maradt...

-álomjáró.-