siskaeniko blogja

Mint télhez a hópihe
egy cseppnyi kristály,
szendergő földre hulló
hűvös mennyei virág.
 
Mint tavaszhoz az eső
mitől mosdanak a fák,
zsenge rügylevél fakad 
ébredezik a táj.
 
Mint nyárhoz a napsütés
a tikkasztó sugár,
este tücsök muzsikál
a pezsgő zsongás után.
 
Mint őszhöz a szél
mi söpröget és porol,
színtakaró hullik
fakul a zöld bokor.
 
Mint éjhez a csillagok
feketén a fehér,
ellepi az égboltot
a sok kicsi remény.
 
Én így tartozom hozzád
s mint testhez a lélek,
semmi a másik nélkül
együtt teljes az élet.

Aranysárga hajnal hasadt
beszűrődött a kinti élet
Napunk is a madaraknak
pezsgő dallamára ébredt.
 
Idebenn is szólt a zene
szívünkből zengett az ének
ragyogott mindkettőnk szeme
 átjárta a szeretet fénye.

Réteg alatt szunnyadott
a vulkán gyomrában mélyen,
mi várta száz éven át
hogy kitörjön s újra éljen.
 
Tűzfolyóvá lett a szívem,
rád olvadt a szeretet,
izzani fog mindörökre
forrósítva lelkedet.

Körülvesz a szivárvány,
oda minden beleégett,
hordozzuk több élten át
a körökbe írt emléket.
 
Ha egyesül két lélek,
 rátalál a másik félre
élénk színeket festenek
a kopottak helyére.

S egyre jobban feszengett a földben, hogy közelebb lehessen szerelméhez, bár tudta, ez lehetetlen. A távolág nagy volt, de szívében lakott a fény, kedvese sugara.

Annyira ugrándozott, hajlongott, hogy hagymája majnem kifordult a földből, de most, nem törődött vele.

- Régen, -kezdett bele a Hold, Te ott ragyogtál mellettem gyémántfénnyel. Mi egyek voltunk akkor is, azóta is.

- De hogy kerültem ide? Furcsa volt nekem itt élni jácintok és nárciszok között, egyedül, tulipánként. Mondd el, miért? Már nem emlékszem, csak arra, hogy összetartozunk.

- Csillag voltál Te is, az eget s engem díszítő, gyönyörű csillagom. Nagyon szerettük egymást, de egy augusztusi nyári alkonyon aláhullottál a földre és a csillámdarabod egy része egy tulipánhagymába fúródott, és az közzékeverdett a többi virághagymához. Tudtam, hogy egyszer ez be fog következni, de azt is tudtam, hogy újra találkozunk. - mesélte a Hold.

- Újra csillag szerenék lenni, hogy melletted lehessek!

- Eljön az idő, nemsokára. - felelte a Hold, tulipán köntesbe öltözött szerelmének. Nemsokára - suttogta újra

A kis piros tulipán míg hallgatta kedvesét, leveleit, szárát forgatva a gyökere elszakadt a földtől.

A Hold már nagyon várta. Sorsuk így volt megírva. S a pillanat elérkezett. A tulipán csillaglelke visszatért ezüst szerelméhez és azóta ott ragyognak az égbolton együtt, boldogan. Most már mindketten tudták, hogy ugyanez megtörténhet újra és újra, hogy a gyémántfény a földön fog ragyogni, de azt is, hogy eljön az az idő, amikor ismét egymásié lehetnek. De lehet, hogy akkor talán nem virág, hanem más testet fog ölteni a kiscsillag, s lehet, hogy nem fog emlékezni semmire. De a körforgás mindig megmarad.