Prózáim

Lehullt, a lepel, és nincs mit mondanom. Nincs mit mondanom néked, aranyos kis leányzó, kinek hangja nekem vidám ének, mert minek. Tudod, hogy szeretlek, s engem nem érdekel. Már nagyon régóta tudhatod, hogy szeretlek, te elérhetetlen, csak reménytelen szerelem maradt meg nekem. Tudjuk, nem vagyok az ideálod, nem vagyok neked semmi. S én nékem is kiderült az arcon csapás te rólad. Nem olyan vagy mint illúzióimban, hitemben, de ezekre alapozva éltem eddig életem. Melyeket már elengedtem, s már nem úgy megyek el melletted te aranyos lány, hogy lelkemből kar nyúlik feléd, mely láthatatlan, te számodra és mások számára is. Melyet én vissza fojtottam, és el fojtottam. Ma már elfogadva a tényeket, elfogadva e ítéletet, magamban marad a kar, s ridegen megyek el. Ennyi lesz, s ennyi volt. Lehullt a lepel, s maradtam én magányos ember.

Nézzük hát téged, volt kedves: Mond meg nekem, te még mindig gerinctelen életmódot folytatsz? Te még mindig kis tini agy aki hamarosan belefolyik a felnőttség korába? Te még mindig egy szipós kis hülye vagy? Hogy nem fogod fel, hogy le vagy tudva nagyon nagyon? Fogd fel, és kerülj el: Kuporodj össze önmagadban, és hallgass szokásodhoz híven. Félsz tőlem? Vagy csak vak a szemem? Mint múltkor az orvosi rendelőben: Bementem s leültem, te meg mereven félelmet leolvasva szemedben néztél rám, mintha nem rég öltem volna meg jó anyád, vagy apád. Nyugodtan, tessék: Lehet hogy olvasol, lehet hogy nem, de fogd fel: nyugodt tekintettel megyek el melletted, már úgy hogy csak annyit mondok: "Ki a fene ez?" S igen, emlékeim rólad mindig felzaklatnak, ha elő jönnek: Ezeket sosem felejtem el, a sérelmeket, a hazugságokat. Talán egyszer ha képes vagy rá, becsülettel egyedül, a fél kínai hadtestet ott hagyod a kocsmában, és eljössz és végre hozzám szólhatnál egy kurva szót, hogy mi van velem, és mi van velem, majd ha ez a két kérdés megvolt, elmész s én is megyek tovább: Normális vagyok, de a minimum 2 méter mindig meg lesz, mindig is lesz, ezt azért jól jegyezd meg. Ennyi volt, és ennyi lesz! Itt a vége, itt a pont!

Agymenés, mikor tüskék állnak ki fejedből.Emlékek, amelyeket elnyomsz mikor mész, s csak jön a sok emlék. Hiába nyomod el, vissza jönnek. Hiába voltál békés, hiába vagy nyugodt, egyszer csak megjelennek, a rossz emlékek: El-elkezdenek gyorsan leperegni előtted, védekezel, hogy " Ó! ne! leszarom az egészet, csak hagyjanak már békén az emlékek!" Csak úgy hirtelen, egy szúrás érzése a való világban a fejeden, mint mikor fejbe csapnak fejszével, s eközben bent megy a háború: Elnyomni az emlékeket, tovább élni az életben. Csak hasító gyorsasággal peregnek le szemed előtt, csak peregnek előtted a képek megállíthatatlanul, lelked burokban, szíved a pokolban, az elméd háborúban. Majd mikor véget ér, nyomaszt egy kicsit az egész, és mész tovább, tovább élsz. De megjegyzed, és félsz vagy nem, hogy újból bekövetkezik ez az egész, ami történt, ami a valóságban nem látható, csak belülről, a forrongó belsőben található s látható. Ami a valóságban nem látható, ott bent történik minden, a rossz emlékek eljövetele, a psziché zavara, az embernek emlék rohama.

Kint van a fehért zászló, a szégyen teljes gúnyos fehér, minden mocsokkal teli, a bukást jelző fehér zászló. Már rég, és boldogon mondom meg: feladtam. Feladtam az érzéseim, elengedtem már régen őket, miatta, akit szerettem. A szép aranyos leányt, akit szerettem, elengedtem. Nincs értelme hogy szeressem, nincs értelme, hogy álmodozzak róla, s csorgassam nyálam mint kutya a friss húsra, mint Róka a nagy tyúkra a tyúkólban. Hiába, hiába: Minek reménykedjek, minek harcoljak érte. Már bebizonyosodott hogy nem az akinek gondoltam, aminek illúzióimban elképzeltem. Nem csalódtam, s nem is mondom fáj ez az egész, és mikor megkérdezik, hogy feladtad, akkor boldogan kimondom: Lobog a fehér zászló, lobog a megkönnyebbüléstől, az örömtől, és igen, kint van a fehér zászló...

Az anarchizmus léptei,
Kis zörejei,
Látszanak rég múlt
Kezdet nyomai.

Amit békésen meg lehetne megoldani,
Azt úgy nem nagyon lehet megoldani.
Felkelés, polgári forradalom terve kezd
A jövőben, halkan megterveződni, megfogalmazódni.

Hiába minden megtett elkerülés,
Hiába a korruptság aljas elferdülése,
Hiába az erőteljes nyomorultság elfedése,
Így is meg lesz majd, a népnek a felkelése!

Jön az anarchizmus, a rendetlenség
Az tesz majd rendet,
A tiszteletlenség
Tesz majd mindent tisztességessé!

A rombolásból lesz újjá születés,
A pusztult égő talajból nő majd ki,
Az első kis virág csíra,
S majd ha kopott sivatagban nyílik ki
Majd az, akkor lesz itt tisztességnek pici sarja.