Semmien blog

Valami lassan véget ért

Lelkem egyszer nyugodni tér

Jussak néha eszedbe azért

Nézem, ahogyan fúj a szél

Suhog, suttog a fülembe

Ahogy hajdan akkor Te

A zizzenő sárga levél moraja

Szívem benső dalát dúdolja

Annak dallama eszmédbe lopódzik

Csendesen eltűnik, s újra felhangzik

Neked szól csupán csak rövidke e költemény

Szavakból összetákolt vitorlás, a remény

Nem sodorja már semmiféle szél az élet tengerén

Inkább Remény is remél tovább örökös helyén

Úgy mondják ő hal meg utoljára

Vagy nálad már a végét járja?

Meg persze én is lábnyomába

Bízom az optimistábba

Ne tipord földbe, porba, sárba

Oda nem megyek utána

Az erdei úton

Lepteid hallom

Talpra ugrok, de mind hiába

Csak szórakozott gondolataim tréfája

Unottan meredt tekintetem a semmibe vész

Érzem ahogyan hátulról megölel két kéz

Körbefog védelmezve, mint egy pajzs a lovagot 

Vidulok, mint amely kisgyerek játékot kapott

Két külön szív, két külön ember

Találkoznak egy tekintettel

Egy szó, egy mosoly, majd ölelés 

Így lesz kettőből egy egész

lélek, két testben van otthona

Szerelem e nagy csoda oka

Megfogalmazni ezt oly nehéz

Te szavad rózsaszín ködbe vész

Szeretlek téged, mert létezel!

Szeretni foglak, bármit is teszel! 

Emberek vagyunk,

halandók, kik állandóan hibáznak

istenek, tökéletesnek hisszük magunkat

tökéletlenek, csak szépséghibásak akadnak

mások, hisz nincs két egyforma alak

Emberek vagyunk.

Ezek mi vagyunk,

kedvesek, kik csak mosolygó arcúak

gonoszok, kik csak sértegetni tudnak

odaadók, kik segítenek önként másoknak

irigyek, kik másra sohasem gondolnak

Ezek mi vagyunk.

Barátok, kik jóban s rosszban veled vannak

ellenségek, kik a hátad mögött is kavarnak

bizalmasak, kiknek elmondhatod titkaidat,

hisz ők olyanok, hogy biztos titok marad

Hihetetlen, de igaz mégis

Ezek mind mi vagyunk

Még ha tagadod te is

Megváltozni már sosem fogunk

Hello mindenki!

Itt Szandi,

tizennégy vagyok... ennyi!

Tizennégy és nem szégyenlem mondani,

nem fogom a dolgot szépíteni.

Jól érzem magam a bőrömben,

akármennyire is hihetetlen.

Nektek „nagyoknak”,

csak a szátok nagy.

Mondjátok: „kicsi vagy te még ehhez.”

Nyugodtan mond még, hogy sok mindenhez.

Mond csak, hogy éretlen,

hangoztasd, hogy képtelen

szerelmes lenni, ez csak fellángolás,

az ő korában már csak ez a szokás.

Szívesen hallom, ha véleményetek mondjátok,

én ilyenkor csak jót mosolygok rajtatok...

Egyáltalán nem ismersz, honnan tudnád milyen vagyok?

Csak azt hallod meg belőlem, amit én akarok.

Annyit mondok el, amennyit szeretnék, hogy tudj,

Annyit csupán, hogy az ismeretség vizsgán meg ne bukj.

Tizennégy éves kislány,

én mindig hozom a formám.

Őszinte vagyok,

de csak úgy, hogy nem gúnyolok.

Vigyázok mit mondok,

sértegetni sosem fogok.

Nem teszem azt, mint egyesek a téren.

Lenézve másokat piszkálni nagy szégyen.

Szégyellje magát ki a tökéletlent bántja,

hiszen mindenkinek meg van a maga hibája.

Meg van a saját stílusa, a ruhája,

és attól még hogy gyáva,

van egy külön világa.

Én érettnek tartom magamat,

szégyenlem a korosztályomat.

Ennyi idősen igaz a mondás:

Fiatalság, bolondság.

Látom a lányokat,

amint sok mindenkiben nem ébred fel a tudat.

Nem látják azokat

a dolgokat, ami tisztességet ad.

A kifejezés durva,

de lassan már kisk***va.

Nem akarok én általánosítani,

lehet magadon alakítani.

Van, aki mentes minden rágalom alól,

csak az vegye magára, akire ez szól.

Nem szólók be, nem mondom

hogy az életben mennyi a fájdalom.

Nem leszek egy rapp énekes,

leszek csak szabad verses

gyerek, örülök ha idővel megérted,

amit irok neked. 

Rögös út,

ami az életen át fut.

Végállomás,

a boldogság tér. Kiszállás!

Ajtó tárul,

majd orrom előtt zárul,

s két kezem,

tanácstalanul emelem,

s két szemem,

könnybe lábadt, Istenem!

Mély fájdalom,

a sorstól csak ezt kapom?

Lezuhantam,

s én már sokat csalódtam.

Az élet útján,

mindenki botlik, elég durván.

Egyedül én próbáltam felállni,

s segítséget másnak nyújtani.

Adtam jót és szépet,

pedig sosem kérted.

Segítettem, ahol tudtam,

cserébe semmit sem kaptam.

Ezt sosem bántam,

rád ezért nem is haragudtam.

Mosolyod elég volt, hogy lássam,

milyen fontos voltam e világban.

Elmegyek, többé nem láthatsz,

emlékeidben rámtalálhatsz.

Szívemben örökké ott maradsz,

figyelem miként haladsz.

Itt állok némán nézve,

ahogy a boldogság a semmibe szerte

foszlik, bár tudom akkor veled

boldog életem lehetett.

Szúró fájdalom,

a sok sok ártalom.

Ártottam is neked,

remélem nevem nem feleded.

Síromra remélem virágod helyezed,

rájössz mily jó volt mindig veled.

Úgy éltem életem,

hogy érdemes legyen végignéznem.

Most lepereg előttem,

a szüli napi tortám most egy pillanatig nézhetem.

Most villanás, testemben fájdalom,

egy pillanatig nyugalom...

Alagút, majd sötétség,

nem hittem, hogy ilyen a vég.

A halál vonatának ajtaja kicsapódott,

én csak lassan elgyengülök, haldoklom...

Nem érzem már a fényt,

virágillatot, örömet, reményt.

Érzem, ahogyan fogod kezem,

a gépek... ezt látta utolsó tekintetem.

Az utolsó mondat mit kiejthettem:
„Nem időben nyílt az ajtó... szívem...”