sega blogja

Megszületett valamikor nagyon rég... Kis városban kis álmokkal... Egyszerű közösségben egyszerű emberek között tengette élete perceit. Mint jó gyerek mindent legjobb képességei szerint csinált... Nem volt sem kimagaslóan jó sem kimagaslóan rossz tanuló, egyik iskolában sem ahova betette lábát...Élt meg jó és rossz pillanatokat mint minden ember... Kitanult egy szakmát... mit néha szeretett néha utált.
Ez idő alatt megismerkedett sok-sok emberrel... átlagemberrel. Olyanokkal mint saját maga. Kik szürkék voltak, egy-egy figura a tömegből... Persze voltak kivételek... de velük nem foglalkozott "hősünk". Mindennapjaiban pont olyan szürke akart lenni. Átlagos... Bár egy része mindíg szerett volna kitünni a sokaságból. Egyedi lenni... különleges.
Kicsit késve bár de elvégezte a kiszabott feladatot... Munkát válalhatott... meg is tette. Pár évnek még el kellett telni mire rájött nem ettől válik éretté egy ember. Nem is attól hogy kiszabadul az - "K" betűs - életbe. Találkozott ilyen-olyan emberekkel, kik próbálták irányítani... terelgetni az általuk gondolt helyes irányba... Már motoszkált benne hogy talán van jobb is mint átlagosnak lenni... Még nem tudta hogy de akart lenni valaki... Hogy ki, talán még most sem tudja, de leglább már sejtései vannak...
Ehhez szükség volt egy kivételes ember segítségére... aki nélkül csak sokára vagy talán soha nem tudja meg mi lakozik lelkében... vagy mi lakozhat... Ez az ember nem irányított, csak kérdezett, és csendben várt... Várt hogy történik-e valami... felismerés, önmaga megismerése... Hosszú folyamat ez... és még csak az elején volt. Önmaga megismerésével főszereplőnknek egyre több és magasabb célja keletkezett. Melyek megvalósítása még várat magára, de az biztos hogy mindent megtesz érte...
És már nem fél mint korábban, nem fél a kudarctól, nem fél saját határainak megismerésétől...

Szép nyári este van. Autómmal kényelmesen hussanok át városom utcáin. Hőmérőmre pillantva látom 30 fok van. Mégis fázom... Belül fázom, és mégis kívül érzem. Emberek járnak az utcákon. Többen mint gondoltam volna... mégis oly kevesen. Egyvalakit szeretnék látni... azonban Ő messze jár. Talán már alszik is ezen a késői órán. Mégis rá gondolok. Remélve hogy talán Ő is rám gondol... Tán álmaiban. Suhannak az utcák mint órámon a percek... Lassan haza indulok.
Szép este volt, bár kicsit hideg a 30 fok meleg...

Volt egyszer egy lány, ki imádott főzni. Kitalált egy ételt. Összeszedte a hozzávalókat. Gondosan válogatva mi kerüljön a kreációba. A legkülönbözőbb alapanyagokból próbált egy különleges dolgot alkotni. Volt amiből többet volt amiből kevesebbet használva. Próbálta tökéletesíteni ételét. Egy kicsi só, kis bors... Miből mennyit szeretett volna... Esetleg valamiből csak annyit használt amennyi jutott... Változatos nyersanyagokból próbált egy sokszínű dolgot létrehozni. Néha megkóstolva tökéletesítette egyedi étkét. Időnként megismerkedett új hozzávalókkal, új ízekkel. Mindenből csak annyit használt amennyi jól esett neki. Talán... Lehet olykor többet szeretett volna, olykor kevesebbet... Mintha az alkotórészek saját életet élnének... Az étel milyen ízű lesz? Majd csak sokára fog kiderülni... De főzni akkor is szeret a lány...  Egyre inkább... Imád fölfedezni új eddig nem használt fűszereket... Néha visszatérni a már ismert, de nem megunható alapanyagokhoz... Ez a saját étele... Melyre életét teszi föl.

Várok az autóban ülve, az ajtót nézve gondolatimba révedve..
Türelemre intve belső izgatottságom zenét hallgatva…
Vajon előkerül hosszú lépteivel a sokszor zárt kapuk mögül?
Eljött az idő… ajtó nyílik.. Mosolyával messziről köszöntve ül be mellém.
Rövidnek tűnő rövid úton elhaladva megérkezünk kicsiny eszmecsere-helyre
Sok ember… sok zaj, még több pohár, de már nem bánom…
Csak Ő létezik. Nem számít más, Láthatatlan fallal körülvett kis burok.
Végre enyém lett, ha nem is lénye, de legalább gondolatai egy része.
Annyit veszek el belőle amennyit ad, vagy amennyit szeretnék?
Már magam sem tudom…
Kérnék többet? Persze. Mindet akarom. Nem csak a lényét. Ideadja-e?
Dehogy! Lehet nem is baj. Talán egyszer egy másik életben…
Eközben gyűlnek a poharak… Lehet nem is a miénk…
Indulni kell… Szomorúan, de boldogan veszem tudomásul vége az estének
De ma is Engem választott más helyett… Fuvar haza.
Lelkemben fájdalommal engedem kiszállni hasznos de nem bájos szekeremből.
Búcsúzóul int egyet, majd eltűnik a sokszor zárt kapuk mögött…

Ezért imádom ezt a nőt! Imádom, mert mikor hazaérek a találkozóról ahol csak ketten vagyunk, elfog az a elképesztő érzés hogy bármire képes vagyok. Tudod az az érzés, hogy boldog vagy már csak attól hogy ismersz egy olyan embert aki különleges…

Lenyűgöző minden gondolta, minden megnyilvánulása. Olyan ember Ő aki úgy teszi teljessé az életed hogy ne is tudtad hiányzik valami, de miután megismerted nem tudod elképzelni hogy nem vetted észre eddig hogy ez az ami hiányzik.

Olyan hihetetlen gondolatai vannak, hogy csak tátanád a szádat ha nem vennéd észre, hogy már nyitva van. Ámulatba ejtően nyitott, megértő, ugyanakkor kellően zárkózott és titokzatos hogy izgalmas legyen. Bonyolult és sokszínű személyisége magával ragadó….

Tudom, elcsépelt de ezt a szót mintha Rá találták volna ki. "Olyan vagyok mint a kábítószer"- mondja, és teljesen igaza van. De ez a fajta élvezet nem veszélyes. Ha egyszer rászoktál nem akarsz róla lemondani. Baromi nehéz de hagyni kell másnak is belőle...

Írhatnék még sok sort arról hogy milyen is Ő valójában, főleg ha annyira ismerném mint szeretném. De nem baj, jövő héten jön a következő dózis….

Nem tudok rá mást mondani. Egyszerűen csak Szeretem.