santafee blogja

Könnyes szemmel néz most rám anyám!
Boldogság ül remegő ajkán!
Hálát adok az égieknek, ott „fenn”!
Hogy szeretem, mélyen itt benn!

Csínytevőnek a legjobb voltam.
Ha nem figyelt, rosszalkodtam!
De bölcs szívvel nevelt engem,
S lassan-lassan felcseperedtem.

Most már, másmilyen az élet.
Látom, s értem már a szépet.
Amit oly becsben őrzött nekem,
Legnagyobb kincsét: Az életem!

Megremeg a szívem, hogy elmondjam.
A sorstól a legjobb szülőt, én kaptam.
Boldog ember nem kérhet mást!
Azt, amit én: SZERESSÜK EGYMÁST!

Vágtázz, mint szél, mint hatalmas hurrikán,
Teperj le mindent, ami az utadba áll.
Úgy szállj, hogy nyomod sem maradjon!
Vágtázz velem, vágtázz drága táltosom!

Feszüljön izmaink verejtékre!
Hátadon ülve, vágyom a szélre,
Cirógassa arcom, s lehunyom szemem,
Egyetlen táltosom, vágtázz velem!

Sörényed látom, csillogó tengerként,
Így vágtatunk, ketten egyetlen emberként!
Szívem dobbanása, patáid dobogása,
Vágtázz, nincs most idő a zokogásra!

Hátadon ülve, drága táltosom,
Érző szívvel ébren álmodom.
Ne állj meg, s ne nézz vissza,
Legyen a lelkünk örökre tiszta!

Vágtázz, hagyjuk most a múltat.
Repüljünk tovább, lásd meg az utat.
Lelassul az idő, megáll a táj,
Valami változik, valami fáj!

De én itt vagyok veled drága táltosom!
Én a lelkemet, szívemet, neked átadom!
Remegjen meg a föld most alattunk.
Én táltosom, gyere, szaladjunk!

Nem kell más, csak szabadnak születni,
És egy igaz barátot szívből szeretni!
Lehunyt szemmel vakon követni,
S utunk végén, erősen ölelni.

Vágtázz velem, s légy örökre szabad!
S bennünk ez az érzés örök marad!
Szabad, vad szívünk társak, s egyek,
Az élet kínjaitól többé nem szenved!

Táltos hátán másmilyen az élet,
Az eltűnő létet látom már szépnek.
A rohanó világban, megállni kellene,
Sajnos már nem lehet tenni ellene!

Életemet egy parasztházban kezdtem.
Idővel ott férfivá cseperedtem.
Gyönyörűbb keretek, és még szebb házak.
Engem ott mindig csodák vártak.

De ahogy teltek az évek, és múltak a napok,
Kicsiny kis utcánkban lassan egyedül vagyok.
Míg egy nap a sötét felhők alatt,
A szívem örökre gyászban maradt.

Ellepte az utcát a bűn és a terror.
Köszönöm neked, drága szocpol!
Eltűntek az utcánkból a mosolygós arcok.
Csendben vannak az egykor vidám hangok.

Kiszáradtak a kertek és eltűntek a fák!
Kínzó betegség ez, rosszabb, mint a rák!
Szenvednek a házak, könnyeik hullnak.
Minden cseppjük a múltról szólnak.

Egyedül maradtam, egyedül e házban.
Haldoklik a csoda, amit eddig láttam.
Még sötét felhők takarják az eget.
Látom, te is lehunyod a szemed.

Fontos dolog, amit most mondani akarok!
Ezzel az esettel nem egyedül vagyok.
Vegyük már észre, ami mindennapos már,
Hogy elvész lassan a magyarság!
Hol van az az ember, aki úgy véli, mint én?
Hogy legszebb dolog nincs a föld kerekén,
Mikor kimondom: Itthon vagyunk, te meg én!
Féltett nemzeti kincs, mi a múltba vész?
Nem látsz itt csodát, bármerre mész!
Romos épületek, mint történelem tanárok,
Múltunk dicső napjaira bennük találok.
Meghalt már bennünk ez az érzés,
Amire csak Egy, a kérdés:
Hol a magyarság, ami bennünk élt?
Semmilyen ellenségtől, sohasem félt!
De most mint szunnyadó medve,
A téli álomból felkelve,
Dermesztő hangjával rázza meg a tájat!
Így rázom meg most én is a vállad!
Ébredj halandó, legyél hű nevedhez!
Magyar vagy s ez ideköt e nemzethez!
Nyisd fel fátyolos szemeid, és láss!
Ne terelje életed el hamis vallomás!
Hogy eltűnik népünk a feledés tengerében.
S nem lesz más, mint egy ima a szélben!

Ismerek én olyan romát,
Aki betartja minden szavát.
Nem érdekli e világon semmi,
Egyedül csak a családjának élni!

Nem megy el hajnalban vasat gyűjteni,
Nem fogja gyermekét sörért küldeni.
Nem szemeteli teli a háza udvarát,