Véget ért...

 

 

Miért ragyog még fenn,

milliónyi csillag?

Mikor lelkem sötét,

lehullt szikla már csak.

A napot takarja sötét,

vészjós szürke felhő.

Égnek csatornája,

leszakadt és le jő.

Úgy szakad szememből,

forrón fájó könnyem.

Mint a zápor eső,

elmos mindent könnyen.

Nem marad utána,

csak csend és nyugalom.

Árva fájó emlék,

egy üres oldalon.

Jó most a csend,

szinte nékem „dalol”.

Énekes madarak:csitt,

már nem hallgatom.

Ne szóljon az ének,

hallgasson a lélek.

Hulljon le a levél,

patak kiszáradjon.

Hegy szirt leomoljon,

virág elhervadjon.

A hold elsápadjon.

Minek világítson?

Ha lelkem megszakadt ,

azon a hajnalon.

Tűnjön el hát minden,

mi úgy fáj itt benn.

Hófehér lap legyen,

éltem új kezdete.

Ne szennyezze semmi ,

soha többé azt be.