rímtelenül

Cecil 3.rész

/Egy lány története/

 

Az is maradt egészen egy szombat reggelig.

Cecil kissé késve ébredt és mikor lesietett a reggelihez néma csend fogadta. Mindenki az asztalnál ült, de az ételhez senki nem nyúlt. A hófehér abroszon pedig néhány újság. Az egyik címlapján Cecil és Jenő, a pár héttel ezelőtti díjátadón.

A lány körül megfordult a világ. Tudta, hogy most mindenről lekerül a lepel. És ott van a föld is.

Némán leült húga mellé és várt. Testvére csak halkan fogai között szűrte mondandóját.

-          Te jó ég, Cecil! Mi a csudát csináltál már megint. Fél órája itt ülünk. Lassan éhen halok.

Az apja csak intett Cecilnek, hogy kövesse és ezzel engedélyt adott végre a reggelihez. A család egyetlen hang nélkül a helyén maradt, mereven a tányérjába merült minden tekintet. Egyedül Cecil anyja nézett lányára, majd egy halvány mosoly jelent meg szája sarkába és lesütötte szemét, de mosolya végig elkísérte Cecilt.

A dolgozószobába a félig behúzott zsalukon át, már tűzött a nap. Szépen rásütött a könyvekre az asztalon heverő iratokra és az újságokra. Ott is volt még vagy két példány. Az Egyik a Csillag-Fény azon száma volt, amiben leközölték Cecil novelláját, szépen kinyitva hevert az asztalon, mellette egy másik folyóiratban újabb fotó a lányról.

Percekig némán nézték egymást. Cecil apja nem szólt. Valójában talán nem is tudta hogyan kezdjen hozzá. A lány pedig türelmesen várt. Magyarázkodásnak itt nem volt helye. Most először két felnőtt ember fog beszélni egymással.

-          Mi jutott eszedbe Cecil? Hogyan tehetsz ilyet,  hogy férfi néven publikáltatsz, meg egyáltalán. Egyedül utazgatsz, mint egy nem is tudom…- apja hangja elcsuklott. – Kislányom, Te egy jó családból származó, tanult úri nő vagy. Egyszerűen nem engedhetsz meg magadnak ilyen viselkedést. És egyáltalán ki ez a Bernáth, azon kívül, hogy szerkesztgeti azt a lapot?

Cecil nem tudta mit válaszoljon. Tudta apja még nem fejezet be. Bármit is mondana, hiába. Minden tette ott hever apja asztalán.

-          Meg ez a földvétel. Természetesen vissza fizetem az utolsó fillérig. Honnan vetted a bátorságot, hogy ilyen helyzetbe hozzál? Titokban, álnéven földet venni a saját apádtól. Egyáltalán honnan a pénz? Csak nem az a firkász fizette?

-          Az az én pénzem. Láthatta apám mivel járt a fődíj. Ott hever az asztalán. – Cecil hangja most kissé érdes volt. A rágalom, hogy apja talán azt hiszi, hogy valami idegen férfi pénzt adott neki, megrendítette.

-          Az nem lehetett elég. A föld kétszer annyiba került.

-          Évek óta gyűjtök. Már több mint két éve folyamatosan jelennek meg verseim és novelláim. Természetesen nem ingyen. Eltettem a pénzt.

Apja elcsendesült. Némán nézték egymást a szűrt napfényben. Az apa megalázónak tartotta a helyzetet, amibe lánya sodorta, de büszke is volt rá egyben. A lány pedig nem értette miért bűn, ha valaki segít, és miért baj, ha mindezt olyan eszközökkel teszi, ami neki megadatott. A szavakkal.

A csendet végül Cecil törte meg.

-          Rendben apám. Mi ezzel a földvásárlással üzlettársak lettünk. Nekem nem kell a pénze. Ne fizessen vissza semmit. Az az én földem és az egyesség szerint mihelyst a gazdálkodás beindul rajta, maga negyed évente kifizeti a részesedésem. Bérletet nem kértem a földre. Egyszerűen befektetésnek vettem és kérem édesapámat, hogy a szerződésben foglaltak szerint járjon el.

A lány hangja hasított a levegőbe. Olyan határozottan csengett, hogy apja el is felejtette, hogy nem egy üzlettárssal beszélget, hanem a tulajdon lányával.

Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Cecil mindig is furcsa lány volt, éles eszével és felvágott nyelve ellenére talán a legkedvesebb mind között. Kislányként is már úgy csavarta a szót és apját az ujja köré, ami még feleségének sem sikerült sosem, pedig rajongott az asszonyért.

Most sem tudott haragudni rá, és valójában tudta, hogy hálásnak kéne lennie, de Cecil akkor is egy kis csitri volt még a szemében és hogyan találhat ki ilyesmit.

Cecil ma egyszerűen felnőtt. Ezt apja is pontosan tudta, és talán ez volt a legfájóbb a szívének. A kis copfos kislány egyszerűen felnőtt nő lett, aki úgy irányítja az életét, mint kevesen az ő korában és az ő helyzetében. Cecil okos nő, ravasz, és céltudatos, akinek származása, rangja és az, hogy nőnek született, nem lesz akadály sosem. Ez kicsit megrémítette, de büszkesége lassan felülkerekedett sértődöttségén és ismét csak ellágyult, mint már annyiszor Cecil régi kis csínytevéseitől.

Egyetlen szó nélkül felállt az asztal mellől és lányához lépett. Leengedett karokkal, könnyben úszó szemekkel állt előtte. Bénán, sebzetten. Majd Cecil karja egyszerűen csak ráfonódott apja nyakára és a férfi csendes zokogásba tört ki.

Percekig csak ölelték egymást, csendben. Itt most semmit nem értek a szavak. Nem volt rájuk szükség. Azt Cecil meghagyta a következő novellájának. Most elég volt az ölelés. És a csend.

A család hamar túltette magát az eseten. Cecil természetesen üzlettársa maradt az apjának, de Ödönként. Pusztán a látszat kedvéért, de az számukra már egyre kevésbé volt fontos. A negyedévi részesedés szépen gyarapította bankszámláját, a család is kifelé araszolt az anyagi nehézségekből. A lányoknak semmiféle érdekházasságot nem kellett kötniük, ami valójában sosem jöhetett volna létre, mivel apjuk, amúgy sem igen szorgalmazta. A következő év nyarára mindenki szépen megtalálta a párját. A lányok kirepültek a családi birtokról, egyedül Cecil maradt otthon.

A következő három éve semmi másról nem szólt, mint az írásról. Már saját néven publikálták műveit. Nem csak a helyi lapok és a Csillag-Fény, de külföldi újságokban, antológiákban is egyre többet szerepelt. Még az év közepén megjelent novelláinak keményfedeles válogatása és karácsonyra tervezték első, önálló verses kötetének megjelenését is. A családja elfogadta, anyja végre nem csak titokban olvasta lánya munkáit, apját pedig egyre többször kapta rajta, amint verseibe mélyed esténként.

Cecil és Jenő természetesen rendszeresen találkoztak. Szerelmük sosem apadt, de valahogy a házasság, vagy akár az összeköltözés gondolata megrémisztette őket. János óvatos volt, és öregnek érezte magát, Cecil pedig szerette a szabadságát. De egymás nélkül még sem érezték egésznek magukat és olyanok voltak, mint két szárnyaszegett madár. Így az idejük nagy részét együtt töltötték. Kissé formabontóan, hol a fővárosban, hol Cecilnél vendégeskedtek. A szülők igyekeztek elfogadni ezt a helyzetet, ami talán nem örökre szól és a lehető legkevésbé meghallani a városban néha fellángoló szóbeszédet.

A férfi nagyszerűen vezette a Csillag-Fényt és az egyik legkeresettebb irodalmi havi lappá emelte. Ebben Cecilnek is része volt, de nem csak munkái révén, hanem kiváló meglátásának, érzékének köszönhetően, amivel mindig új és új, tehetséges fiatalokat fedezett fel. Akárcsak Jánost valamikor, aki évek múlva végre elkészíthette Cecilről a portrét, ami Jenő irodájának dísze lett, és fő helyett kapott az ajtóval szemben lévő falon, egy egyszerű keretben.

 

Cecil

Egy lány története   /2. rész/

 

Cecilnek ki kellett találni valami hihető története, ami semmi más nem volt, mint, hogy régi osztálytársaival piknikezni megy egy kedvelt tisztásra, fel a hegyekbe. Miután barátnői nem igen voltak először kételkedve fogadták a kirándulás meséjét, de semmi kivetni valót nem találtak benne.

Az állomásra István kísérte ki. Cecil pár régi vers és novella kéziratán kívül semmi mást nem vitt könnyű kis táskájában. A vonat időben beért. A város alig egy órányi vonatútra volt. Pontosan tudta merre induljon.

Az újság székháza egy egészen egyszerű épület volt. Mindössze két szintes. Régi hatalmas ablakokkal, óriás faajtós bejárattal. A portán senki nem kérdezett semmit. A vendégek, pályázók, és az újságírók a földszinti nagyterembe gyülekeztek. Cecil leült a hátsó sorba és várt.

Az emelvényen egymást váltották a beszédet mondó férfiak. Cecil alig tudott figyelni. Szíve egyre hevesebben vert, tenyere izzadt és csak dossziéját szorongatta a benne lévő papírlapokkal. Talán fél óra telhetett el, mikor az emelvényre egy magas szürke öltönyös, a negyvenes éveiben járó, fekete, kissé őszes férfi állt ki. Beszéd közben minden szem rá szegeződött. Hangja betöltötte az egész termet. Olyan búgó selymes hangot Cecil még életében nem hallott. A férfi beszélt a költészetről a betűk hatalmáról és a lány egyetlen percre sem tudta levenni róla a szemét. Majd a férfi elkezdte sorolni a pályázat nyerteseit. Először a különdíjakat, majd a különböző kategóriában győztes fiatal emberek sorra mentek fel az emelvényre fogadni a férfi gratulációját és átvenni a megérdemelt ajándékokat és jutalmakat. Közben néhány riporter fényképezőgépje kattogott és vakuk villantak a sorok között. Majd a férfi a novella pályázat első helyen végzett művéről beszélt. Méltatta az írót, beszélt arról, hogy már találkozott más lapokban a verseivel, majd pár mondatban mesélt a történetről és végül kimondta a szerző nevét.

-          Békési Ödön.

A teremben néma csend, majd forgolódás, suttogások.

-          Békési Ödön, kérjük, fáradjon fel a színpadra.

Cecil felállt a székről, és lassan elindult a széksorok mellett. Először senki nem figyelt fel rá, de mivel a teremben rajta kívül mindenki ült, egyre inkább érezte, ahogy minden szem rászegeződik. Az színpad egyre távolabbinak tűnt és az út egyre hosszabb lett. Cipője tompán koppant a szőnyegen és lépte egyre határozottabbá vált. Az út pedig fogyott és ott állt az emelvényen a férfi mellett. Ő Lővey Cecilia. Egyszerű méregzöld nehéz selyem ruhában, vöröses haja szorosra fogott kontyban a tarkóján, kezében néhány papírlappal, határozott és merev arccal, kezét kézfogásra nyújtva.

-          Békési Ödön.

Hangja úgy csengett, mint ezernyi kis karácsonyi csengettyű. A teremben néma csend. A férfi fogadta a feléje nyúló cseppnyi kezet és gyengéden megszorította.

-          Gratulálok! Bernáth Jenő, a Csillag-fény főszerkesztője.

Semmi egyéb nem jött ki a nagyszerű szónok torkából. Ez is olyan vérszegényre sikeredett, hogy elnyomta a tapsvihar. A fényképezőgépek egyre csak kattogtak, vakuk villantak és a közönség meglepett ovációja ünnepelte a fiatal lányt, aki halvány mosollyal szája sarkában nem tudta mi is jön ez után.

-          Kérem, jöjjön velem az ünnepség után az irodámba. Addig pedig maradjon mellettem. Mindjárt vége ennek a cirkusznak és utána szeretném kideríteni ki is maga valójában.

A férfi nem engedett senkit a lány közelébe. Az újság írok faggatózását diplomatikusan elhárította és felvezette a lányt egy emeleti egyszerű szobába.

-          Ki maga? Mert gyanítom nem Ödönként látta meg a napvilágot. Ahhoz igen csinosra sikeredett.

-          Lővey Cecilia vagyok.

A férfi rámeredt, hiszen jól ismerte a családot, de csak néha találkozott a kávéházban Cecil apjával. Azt is tudta, hogy van három lánya, de, hogy az egyik olyan kis elvetemült, hogy évek óta álnéven írogasson, azt nem gondolta volna. Ráadásul nem is rosszul, sőt kifejezetten jól.

-          Mit gondol mi lesz ebből? Az újságok tele lesznek a fotójával. Minden lapban lesz valami cikk és talán sokan megkérdőjelezik a szavahihetőségét. Valószínű bizonyítania is kell, hogy valóban maga írta mindazt amit vagy két évig publikáltam az újságban. Erről a novelláról nem is beszélve. Egyáltalán, hogy a csudába tud maga ilyeneket írni, és ilyen jól.

A férfi hangja nem volt számon kérő, inkább csak valami csodálat úszott tekintetében, ami elsősorban a lány munkásságának szólt, de valahogy Cecil azt érezte ez a férfi valami mást is lát benne. Szinte vibrált a szoba levegője, és Cecil most először jóleső, valami furcsa zavart érzett a férfi társaságában.

Egyszerűen megfogta a  kezében tartott mappát és a férfi felé nyújtotta. Az átvette és az asztalhoz ült. A lány pedig, mint valamikor iskolás korában, mikor valamibe sikerült belekeverednie, vagy csak valamiről volt önálló véleménye, úgy állt az asztal előtt, mint egykor az igazgató irodájában.

A férfi pontosan tudta, hogy a lány tudta mi vár rá és az előtte heverő kéziratok elegendőek lesznek bizonyítani a művek eredetét.

-          Maga készült. Helyes. Igyekszem elsimítani mindent és az újságírókat valami szolid cikk megírására rávenni, a lehető legkevesebb fotóval. De ez nem lesz egyszerű és azt, hogy az apja nem dicséri meg, az egészen biztos.

Majd a lány elé állt és mélyen a szemébe nézett. Hosszan hallgattak. Talán percekig.

-          Maga teljesen őrült. Egy tehetséges őrült. Mondja sosem fél? – kérdezte a férfi.

-          De. Gyakran. De nem az őrülettől, hanem, hogy egyszer elfogynak a szavak belőlem és kiapad minden gondolat, és nem leszek képes többet írni.

-          Maga tényleg őrült. – mosolygott a férfi. – Magának minden egyes betűjében mese van és egy kiapadhatatlan forrás a fejében. A szeme meg maga a tenger. A haragos, háborgó tenger.

Az idő sürgetett. A vonat indulásáig alig fél óra volt. A búcsú rövid volt és egyetlen kézfogás, de az valahogy nagyon forró és hosszú volt. Egészen más, mint ott fent a színpadon. Majd a férfi kocsit rendelt és az állomásra vitette a lányt.

A vonat időben beért, Cecil pedig rendben haza. Otthon már vacsorához készülődtek. Az asztalnál Cecilt faggatták az igen hosszúra nyúlt piknikről. Cecil hosszan mesélte, hogy kivel mi történt, és persze volt aki nem tudott eljönni, mert már férjhez ment és volt akinek már gyereke született és olyan csodás mesét szőtt pár percben, hogy mindenki el is hitte a történetet. Végtére is író volt és mégis csak pár órája vette át megérdemelt díját. Csak anyja nézett rá olyan furcsán fürkésző szemekkel.

A vacsora végeztével Cecil igyekezett minél előbb megszabadulni anyja szórós tekintetétől és hamar a szobájába ment. Pár perc múlva kopogás törte meg magányát.

-          Igen, szabad.

-          Csak én vagyok Cecil. – szólt anyja csendesen. – Nem tudom mit csináltál, nem is gondolom, hogy elmondanád, de remélem semmi ostobaságot. Brendonék lányával futottam össze a piacon. Pontosan tudom, hogy az iskola óta a színét sem láttad és nem, hogy gyereke nem született, de az a rút kis boszorka, valószínűleg sosem megy férjhez ebben az életben. Nem tudom miben sántikálsz, de tudod, hogy előbb utóbb mindenre fény derül.

Cecil nem szólt. Tudta még nincs vége, és valamit még tartogat neki az anyja.

-          Meg tudod drágám, sikerült ma kimaradnod egy családi megbeszélésből is ebédkor. Így semmit nem tudsz arról a sajnálatos tényről, hogy családunk teljesen eladósodott. Apád képtelen tovább fizetni a hitelezőket. Ha nem történik valami csoda el, kell adnunk a birtokot és a ház is veszélyben.

-          Azt gondoltam nem ennyire súlyos a helyzet.

-          Sajnos nem mennek jól a dolgok. Apád mindent megtesz, de nehezen lábalunk ki ebből a válságból. Lehet sosem. Talán ha valaki megvenné azt a régi szántót. Az valamit enyhítene a dolgon. Hatalmas terület és a talaj is kiváló, de senki nem vesz földet mostanában. Senki nem vesz munkát a nyakába.

Azzal a nő felállt és gyengéden megérintette Cecil vállát. Még talán mondani akart valamit, de tudta hiába. Konok lánya bármibe is keveredett, nem egy könnyen veri ki a fejéből bármi is jár benne.

Cecil nehezen aludt el. A városban történtek most nem foglalkoztatták. Kivéve talán a főszerkesztő. János tekintete néha csak úgy beúszott elé és ilyenkor hosszasan bámult, valami bárgyú mosollyal az arcán. Közben meg azt tervezte, hogy miben tudna apja és ezzel családja segítségére lenni. Tudta, hogy húgai nem tudnák megemészteni sem az elszegényedést, sem a házuk elvesztését. Mindent pontosan megtervezett egyetlen éjszaka alatt, mert tudta nem sok ideje van, és másnap nyélbe kell ütnie a dolgot. Kivételesen még Istvánnal sem tudta megosztani gondját, pedig már hónapok óta a fiú volt a legjobb barátja.

Reggel már korán elsietett otthonról Mindenki el volt foglalva a saját gondjaival, így nem érdeklődtek hová is készül, Cecil pedig amúgy is gyakran járt külön utakon.

A vonat hamar beért a pályaudvarra. Szinte repült az idő. Tudta, hogy kora délutánra mindennel el kell készülnie, így senkinek nem tűnik fel hol kóborolt megint.

A terv egyszerű volt. Meg kell vásárolnia apja szántóját. Természetesen nem neki, de mondjuk Békési Ödön miért is ne vásárolhatna, egy ilyen kiváló adottságokkal rendelkező területet. Tisztába volt azzal is, hogy ügyvédre lesz szüksége, és neki kell eljárnia az ügyben, mert apja sosem egyezne bele egy ilyen vételbe. A városban pedig biztosan talál valakit, aki segítségére lesz, persze minden pénze rámegy, de ezt cseppet sem bánta.

-          Kérem fáradjon be! – Szólt ki egy kellemes hang az iroda ajtaján. – Mi járatban kedves kisasszony?

-          Egy földterület megvételével szeretném megbízni. Az apámé és meg szeretném vásásrolni. Természetesen a legnagyobb diszkréció mellett.

Cecil mindenbe beavatta az ügyvédet, aki pontosan értette a kissé fura adás-vétel okát. Sok mindent látott már az évek során, már több mint negyven éve a pályán volt. Egy ilyen ügy nem lepte meg.

-          Természetesen meg fogom keresni az édesapját, és mint Békési Ödön ügyvédje fogok eljárni az ügyben. Önnek semmi más dolga nem lesz, mint kifizetni a vételárat. Ha gondolja egy keveset le is tudok alkudni belőle.

-          Nem, ügyvéd úr, erre semmi szükség. Azért az árért vegye meg, amit apám mond. Ha lehet a lehető leghamarabb.

-          Már akár holnap nyélbe üthetjük az üzletet kisasszony. Az édesapjával telefonon mindent megbeszélünk. Ma kikérek minden szükséges dokumentumot és holnaptól Ön már egy komoly föld tulajdonosa.

-          Köszönöm Uram! Örökké hálás leszek érte.

-          Maga egy különleges teremtés. Tudja mindent megadnék, ha ilyen lányom lehetne.

Azzal Cecilhez lépett, kezet fogtak és kedvesen homlokon csókolta a lányt. Majd átvette a lánytól a szükséges papírokat és nekilátott a munkának.

Cecil boldogan sétált a parkba. Érezte, hogy az ügye igen jó kezekben van és igyekezte kihasználni a vonat indulásáig a csodás napsütést.

A park egészen elnéptelenedett a déli forróságba. Mindenütt virágok nyíltak, valahol hűs patak csobogott, és a méhek úgy dongtak, mintha minden virágport ma szeretnének begyűjteni.

-          Jó napot Cecil! – Köszönt rá egy ismerős, mélyen zengő hang.

Cecil megfordulni sem mert, de már vállán érezte a férfi forró tenyerét.

-          Mit csinál itt? Azt hittem sosem látom, mert elbujdosik majd a világ elől, vagy az apja elevenen falja fel.

-          Ó dehogy! Apám semmit nem tud. Nekem meg volt egy kis elintézni valóm a városba.

Órákat sétáltak még a parkban, üldögéltek a padokon, hallgatták a madarak énekét és észre sem vették, hogy elrepült az idő. A vonat pedig nem vár. Sietni kellett.

Minden percét kihasználták a délutánnak. Úgy beszélgettek egymással, mintha már évek óta ismerték volna egymást. A búcsúzás volt a legnehezebb. A férfi egészen az állomásig kísérte. Legszívesebben magához szorította volna a lányt, és sosem engedte volna haza. De hogyan is tehetne ilyet. A köztük lévő majdnem 18 év miatt ezt elképzelhetetlennek hitte. A lány nem. Cseppet sem érdekelte a köztük lévő, számára alig pár évnek tetsző idő.

-          Mikor láthatom újra? – kérdezte Cecil. – Tudom ez egy nő szájából talán furcsa, de maga sosem kérdezné meg tőlem.

A férfi elmosolyodott és gyengéden magához húzta a lányt. Senki nem vette őket észre a zsúfolt pályaudvaron, vagy ha látta volna bárki, nem látott volna mást, mint egy gyönyörű fiatal nőt, aki épp egy igen jóképű férfitól búcsúzik éppen. Nem örökre, csak pár órára, mert talán a lánynak valahová el kell utazni, de a férfi epedve várja haza. Ilyenek voltak. Semmi rendkívüli nem volt bennük, de ők különlegesnek érezték ezt a pillanatot és az első csókot, mert olyan észrevétlenül tapadtak egymás szájához és olyan olthatatlan vággyal, ahogy egy virág kortyolja a harmatot egy nyári hajnalon.

A vonat zakatolt. Cecil szíve pedig egy ütemre dobbant vele. Az út pedig egyre fogyott.

Sikerült időben haza érnie és a vacsoránál már meg is hallgathatta, amint apja boldogan meséli a másnapra tervezett föld vásárlás tényét. Mindenki örült, Cecil pedig holt fáradtan zuhant ágyba és semmi más nem járt már a fejében, mint Jenő. A férfi beleszőtte magát az álmaiba, a nappalaiba és vele volt már minden percben. És nem számított sem kor, sem idő, sem semmi ezen a világon. Egyedül István miatt aggódott, mert fogalma nem volt, hogy ezt hogyan ossza majd meg a fiúval, hiszen az apjába lett szerelmes. Egyenlőre sehogy.

Erre nem is került sor, mert az azt követő napokban egyre kevesebbet találkoztak. A fiú a vizsgáira készült és Cecil unszolásásra komolyan foglakozott rajz tanulmányaival is. A lány pedig minden szabad idejét Jenővel töltötte. Természetesen a legnagyobb titokban, mert apja valószínűleg nem nézte volna jó szemmel ezt a bimbódzó románcot. Másrészt a papa igen elfoglalt lett, mert teljesen lekötötte az új föld, vagyis valójában a régi szántó megmunkálása. Mivel titokzatos Ödönünk nem helybéli volt és vajmi keveset értett a földekhez, csupán befektetésnek szánta a földet, és részesedés fejébe, a volt tulajdonosnak adta át hasznosítás céljából. Azaz Cecil részesedést kap majd az apjától, aki szakszerűen megműveli majd a földjét. Így a titok, titok marad.

 

Folyt. köv.

Nyugi már csak egy rész van :)) mindjárt vége :)

Cecil

Egy lány története

 

Az idén korán jött a tavasz. Úgy ömlött a meleg a városba, hogy lekívánta még a könnyű kabátot és a lányok kendőjét is. A ragyogó napsütés, pedig mindenkit kicsalogatott az utcákra, terekre. A város főterén megjelentek a zenészek, kíváncsiskodók, portékát árulók épp úgy, mint a koldulók vagy a sétáló szerelmesek.

Cecil is élvezte a verőfényes délelőttöt és sétálva ment a közeli fűszereshez. Könnyű tavaszi színekben pompázó, de szolid ruhája úgy simult karcsú alakjára, mintha valóban reá öntötték volna. Fürtös, kócos tincsei a legnagyobb igyekezete ellenére is folyton kibújtak kontyának szorítása alól és a bolondos széllel játszadoztak. A lány pedig bámészan nézte a város forgatagát.

Egy óvatlan pillanatban nekiütközött a téren átfutó fiúnak, kinek a kezében lévő rajzai szanaszét hullottak. Cecil sebesen szedegette a lapokat a szélben és a fiúval hajladozva, igyekeztek mindent összegyűjteni.

-          Ó, igazán sajnálom. Nem vettem észre. Kérem, bocsásson meg. Remélem nem sérültek meg a rajzai.

Cecil csak most nézte meg a fiút, aki csak pironkodva mosolygott rá, és láthatólag nem nagyon izgatták a rajzok. A fiút egészen megbabonázta a lány természetes szépsége, kedves egyszerűsége és talán azt sem bánta volna, ha óriás vihar kerekedik és az összes rajzot szerte viszi a szél, a lány kibomlott hajával együtt.

-          Semmi baj, kisasszony. Nem történt semmi. – szólt csendben a fiú.

A lány ekkor nézte meg jobban a még kezében tartott rajzokat. Elakadt a szava és belemélyedt a munkákba. Mindegyik részletesen kidolgozott kész műremek volt. Az alakok pontosan, arányosan néztek vissza rá. A tájat ábrázoló képen pedig olyan tökéletesen domborodott ki minden egyes részlet, akár egy fényképen. A képeknek még is sajátos és igen egyedi stílusa volt.

-          Ezeket maga készítette? – kérdezte hitetlenkedve a lány.

-          Igen, kisasszony.

-          Tudja, hogy ezek nagyon jó képek? Hány éves?

-          Tízen hat…múltam. – tétovázott a fiú.

-          Hihetetlen. Ilyen fiatalon. Ó, még be sem mutatkoztam.

Azzal Cecil gyorsan kezet nyújtott a zavart fiúnak, kinek arca valóban nem árulkodott tízen hatnál több tavaszról.

-          Hol tanul rajzolni?

-          Valójában nem igazán tanulok, csak egy öreg festőhöz járok el néha. Tudja apám nem örül annak amit csinálok. Szerinte ebből nem lehet megélni és semmire nem jó. Így csak titokba, néha, ha az időm engedi, iskola után.

-          Komolyabban kéne foglakoznia vele. Maga valóban nagyon tehetséges. Igazán sajnálom, hogy a szülei nem örülnek a döntésének, de tudja pontosan értem miről beszél. Az én igazi nagy szerelmem az irodalom. Apám meg balgaságnak tartja a verseket, regényeket és az újságok politikai és sport rovatán kívül talán egyedül még a gazdasági híreket olvassa el.

A fiú csak csendesen mosolygott. Ha a lányra nézett arcát mindig elöntötte a halvány pír, így kerülte azt az igéző zöldes szempárt.

-          Vállal portrét? Természetesen megfizetem. – mondta a lány.

-          Én nem dolgozom pénzért, de ha gondolja, nagyon szívesen lerajzolom, egy önnek alkalmas időpontban.

Ebből a találkozásból sokáig nem született meg a kért portré, de született belőle egy igaz barátság. Cecil közel 10 évvel volt idősebb Istvánnál, így a fiú rajongása iránta mint nő, hamar semmivé foszlott, de valami különleges testvéri szeretet fonta körül őket.

Cecilnek két húga volt, akik merőben mások voltak, mint ő. Nem kívülről, hanem a természetük. Két álmatag leány, akiket mindennél jobban, az kötött le, hogy az elkövetkezendő években vajon ki fogja feleségül venni őket és, hogy apjuknak sikerül olyan partit találnia számukra, ami nem csak  rohamosan hanyatló anyagi helyzetét  billentheti helyre, de a lányok tetszését is elnyeri.

A családnak hatalmas gazdasága volt, ami az utóbbi időben a körülöttük zajló válságnak köszönhetően, nem hozott annyi pénzt, hogy a megélhetésükett biztosítsa. A múlt tél, pedig az állatállományt is megtizedelte. Ennek ellenére apjuk mindent elkövetett, hogy talpon maradjon, de a jólét látszatát egyre nehezebb volt fenntartani. Így egyre sürgetőbbé vált egy jól megkötött házasság, ami segítségére lehetne a családnak.

Természetesen Cecil, mint a legidősebb lány lett volna az első a sorban, de neki esze ágában sem volt férjhez menni. Jobban érdekelte egy új regény, vagy egy verses kötet és nagy titokban gyakran írt ő is. Novellái és versei egyre gyakrabban jelentek meg a helyi irodalmi lap hasábjain. Természetesen a legnagyobb titokban, álnéven. Az így keresett pénzt pedig gondosan félre tette.

Egy alkalommal egy másik nagy irodalmi havi lap hirdetett pályázatot. Cecil beküldte egyik munkáját. Még sosem indult olyan pályázaton, amit ilyen nagy pénzjutalommal díjaztak volna. Titkáról senki másnak nem beszélhetett, mint új barátjának, Istvánnak. Húgai nem mutattak volna nagy érdeklődést, anyja szerint egy úrinő nem csinál ilyet, apja pedig jobb, ha sosem tudja meg, mert örökre bánná, hogy lányait valaha is taníttatta.

A házasság gondolatától Cecil mindig is irtózott és valahogy a szerelem is elkerülte. Az iskolában sok fiú kereste a társaságát, de valahogy Ő olyan otrombának és butának tartotta mindet. Egy volt, aki egy kicsit is érdekelte. Egy szemüveges vöröses kis cingár, aki olyan szépen szavalt, hogy napestig elhallgatta volna, de mint férfi, valahogy nem volt ínyére. A fiú pedig csak egyszer fogta meg az évek alatt a kezét, azt is csak véletlen, mert Cecil hasra estet volna a hepehupás járdán. Így az egyedüli csók, mit lopott tőle a gimnázium legszebb fiúja, az is csak fogadásból történt és Cecil nem igen szeretett vissza emlékezni a nagyon is megalázó történetre. Így hát búcsút mondott a szerelemnek, de írni úgy tudott róla, mintha számtalanszor megélte volna.

Talán ezért sem volt véletlen, hogy a novella pályázaton elhozhatta a fődíjat. Azaz, csak hozhatta volna, de ahhoz utaznia kellene úgy, mint Békesi Ödön, és Ő Lővei Cecilia cseppet sem hasonlít egy férfira. Az utazás hírére pedig valószínűleg anyja kisebb idegösszeomlást kapna, apja bezárná, és nem hogy írnia, de olvasnia sem kellene semmit az elkövetkezendő ötven évben.

Az egyedüli lehetőség, ha Istvánt valahogy beavatná a dologba, Talán Ö segíthetne neki. Talán ha titokban elmennének együtt, és István lehetne Ödön és Ő meg csak mint a nővére vele tarthatna.

Az ötlet egész kivitelezhetőnek tűnt, de amikor Istvánnak előadta, a fiú arca ezer színben játszott és Cecil nem értette zavarát.

-          Mi a baj az ötletemmel? Egyszerűen csak Ödönnek kéne lenned én meg elkísérnélek,  és szépen átvennéd a díjat.

-          Nem Tehetem Cecil. Hidd el megtennék bármit érted, de ezt igazán nem lehet.

-          Nem értelek. Apád elengedne, én valamit kitalálnék otthon és az esti vonattal szépen hazajönnénk. Senkinek nem tűnne fel.

A fiú lehajtott fejjel, szomorúan sétált mellette. Kerülte a lány fürkésző tekintetét, de tudta, hogy valamit mondania kell. Szembefordult vele és egészen halkan megszólalt.

-          Az apám a főszerkesztő annál a lapnál, ahová beküldted a pályázatodat. Több évig dolgozott a helyi lapnál, de tavaly tavasszal főszerkesztői állást ajánlottak neki a Csillag-Fénynél és ő elfogadta. Ezért utazik mostanában gyakrabban. Még az is meglehet, hogy a régi verseidet is Ő engedélyezte az itteni lapban.

A lány csak bámult rá kikerekedett szemekkel. Sosem beszélt sokat a fiú a szüleiről, ő meg nem kérdezett. Az apjáról csak annyit tudott, hogy dolgozik egy lapnál, de hogy miféle és mit csinál sosem került szóba. A fiú az anyjáról is csak egyszer mesélt, bár akkor hosszasan, könnyes szemmel gyónt ki minden fájdalmat magából, arról az asszonyról, aki úgy öt éves korában egyszerűen elhagyta a családot és sosem tért vissza. Emlékei alig maradtak, azok is homályosak. Csak néhány fotó, és anyja gyöngyvirág illata, meg az ajtókon éjszakánként kiszűrődő egyre sűrűsödő veszekedések.

Az utána jövő éveket csak nagyanyja féltő szeretete tette elviselhetővé, de az ő halálával ketten maradtak apjával a hatalmas házban. Kapcsolatuk nem volt rossz, de valami mégis hiányzott belőle. Talán valami meghittség, vagy csak pár őszinte beszélgetéssel töltött óra, vagy csak egy egyszerű ölelés.

-          Bocsáss meg Cecil, hogy nem mondtam el, de valahogy nem is tartottam igazán fontosnak. Apám egyre kevesebbet van itthon. Azt, hogy pontosan mi is zajlik a fővárosban nem igazán ossza meg velem.

-          Semmi baj. Majd valamit kitalálok. – mondta búsan a lány

Majd agya már dolgozott is az egyedüli terven, hogy hogyan is tudna részt venni egy olyan rendezvényen, ahol talán száznál is többen vannak és Ő, mint Békési Ödön, vagyis Lővey Cecilia egyszerűen csak megnyert egy pályázatot.

Istvánnal mindent pontosan átbeszéltek. Megnézték a vonatok indulását, érkezését, jegyet váltottak és várták a napot.

 

folyt. köv.

Hová lesz az erdő

 

A ház egyetlen ablakán félrecsúszott a megszaggatott függöny. Apró kis faház volt. Egyetlen ablakkal. A függönyt még anyám varrta. Két apró szorgos kezével. Leheletnyi kis csipkedísszel. Mindenhol ott volt a keze nyoma. Az ágyterítőn, párnákon. Mindenhol. De valahogy az idő nem kímélte a kényes szövetet. Hiányzott a mosott anyag illata, és azok az apró öltésekkel gondosan, szinte odaragasztott foltok.

Anyám halála után nagyapa volt egy kicsit anyám. Főztjének illat olyan messze szállt, le a fenyves erdő tetejétől, tán még a falu széléig is, hogy mind azt szagolgatta, akinek csak egy kicsit is volt orra az igazi leveshez. Megtanított mindenre, amire csak egy magamfajta fiúgyereket lehet. De valahogy semminek nem volt olyan a szaftja, mint mikor ő szelte bele azt a jóféle hagymát.

Apám egyszerű favágó, erős, magas ember. Alakja már messziről látszott az ösvényen, ami a házunkig vezetett. Apró, egyemberes kitaposott út volt. Semmi más nem vezetett fel eddig. Olyan magasan éltünk mi itt, hogy házunk kéményének füstje sokszor a holdat nyaldosta éjjelente.

Élelem sem volt elég. A telet nehezen vészeltük át. A nyár még csak hozott ezt-azt, kis gyümölcsöt, és amit az a talpalatnyi föld adott, amit nagyapámmal régen olyan szépen gondoztunk. De az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Az eső gyakran elkerülte ezt a vidéket. Míg máshol dús zsíros földbe sarjadtak a magok, itt olyan szikes volt, hogy kapanyomnyit sem mentünk sokszor előre.

A vadászat volt, ami meghozta azt a kis húst és sokszor belénk az életet, no meg a faluban a Mari néni. Na az aztán olyan sajtot tudott lyuggatni, hogy párja nem volt. Valamiért, talán a nagyapám huncut bajsza miatt, de gyakran felsétált hozzánk a hegy tetejébe. Olyankor volt ám lakoma. Olyan volt a vaj a kenyéren, mint a legédesebb méz a méhek kaptárjában. Csoda napok voltak ezek, de nagyapa halálával valahogy a Mari is igen elmaradt.

Apámmal ketten múlattuk az időt. Ő napközben munkával és meg idehaza, mint valami asszony igyekeztem tenni, amit csak tudtam. Már bőven iskolás korba léptem, de valahogy igen véznácskára sikeredtem, így nagy segítségére nem igen lehettem apámnak.

Emlékszem gyakran csak végignézte ványadt kis alakom, majd fejét csóválta. Valamit motyogott magában nagy tömött bajsza alatt, majd könnyes nagy szemmel rám mosolygott. Olyan kis félszeg férfias mosoly volt az övé. Talán anyám miatt lehetett, mert, hogy nagyapám gyakran mondogatta, hogy mily nagyon formázom én azt a csodaszép asszonyt, akinek szépsége még a szomszéd falvakba is eljutott.

Az egyedüli férfi munka, amit meg tudtam tanulni az a nyúlvadászat volt. Persze nem ám puskával, hisz azt el sem igen bírtam volna, de bizony a huroknak mestere lettem. Akkora nyulak akadtak néha ott a mifelénk, hogy napokig ettük inas sültjüket apámmal.

Nem volt egyszerű kiszedni a csapdából az állatot. Így gyakran meggyült a bajom velük.

Egy ilyen vadászat során, ahogy ott bíbelődtem, hát a vér is meghűlt bennem. Olyan mély hangot és akkora embert még életemben nem láttam.

-          Mit csinálsz itt te gyerek? – kérdezte egy csupaszőrbe burkolódzott alak.

Biz isten mondom néktek, az az ember akkora volt, mint a szomszéd hegy tetején az a hatalmas kőoszlop, amit valami népek emeltek oda, hogy a tudja a jó ég miféle isteneiknek hajlonghassanak. Én meg meglepetésemre úgy lehuppantam a fenekemre, hogy napokig sajgott belé.

Szólni sem tudtam. Erre az a hegynyi ember úgy guggolt oda mellém, olyan könnyedén, mint anyám egykoron, mikor hatalmasakat estem a hegyi ösvényen és folyton apró kis térdem tisztogatta.

Ügyesen kiszedte a nyulat a hurokból és szépen a vállamra tette.

-          Na, most már viheted!

-          Köszönöm. – mondtam. Bár lehet, hogy csak akartam, mert igen csak kevés volt a levegő akkorra már a tüdőmbe.

-          Azt megnyúzni tudod – e Te gyerek?

-          Igen! Nagyapa megtanított. Mindenre.

-          Azt meghiszem. Ismertem az öreget. Van már vagy két éve is, hogy elment.

Itt elcsendesült. Fejét lehajtotta, és nagyot rúgott az előtte heverő hatalmas kőbe. Aztán olyan hírtelen, ahogy jött, el is ment.

Én meg hazavittem a termetes nyulat és estére pazar lakomával vártam apámat.

Keveset beszélt. Estére már igen elfáradt, meg különben sem volt egy beszédes fajta.

Mikor azonban röviden elmeséltem délelőtti vadászatomat az erdőben, hirtelen valahogy megváltozott az arca. Előbb komor, majd olyan furcsán elgondolkozós volt. Aztán egyszeriben megeredt a nyelve.

-          Tudod Te ki az, az ember?

-          Nem sosem láttam. Nagyapát is ismerte, és gondoltam…

-          Nem kéne vele szóba állnod! – vágott szavamba apám.

-          Segített! Az a nyúl… meg kedves is volt…

Tudtam jobb, ha nem szólok többet. Apám tekintete úgy hasított, mint a legélesebb penge. Hangja éles volt, metsző és hideg.

-          Sok mindent beszélnek róla a faluba. Pár éve, hogy erre a vidékre tévedt a családjával. A felesége törékeny szőke asszony volt. Olyan úri dáma féle. A kislányuk talán, ha öt éves. Amolyan beteges forma, vézna kis copfos. Pár mérföldnyire laktak innen. Lent a folyónál, ahol az a romos kőház áll. Valahogy sosem illeszkedtek be igazán. Pedig próbáltak. Az asszony ügyesen gazdálkodott, az ember meg nagyszerű vadász volt. Aztán egy napon nem jött vissza az erdőből. A családja hiába várta. Azt mesélik, hogy mire hajnalban hazatért, a családját vérbe fagyva találta. Mindkettőjüket megölték. A kislányból szinte alig maradt valami, olyan brutálisan megkéselték. Vadász tőr volt.

Apám elhallgatott. Tudtam még van folytatás. Megköszörülte a torkát, megpiszkálta a tüzet és folytatta.

-          Nem tudni mi történt. A csendőrök elvitték és sokáig faggatták. Azt is mesélik, hogy megszökött tőlük, és azóta itt bujkál. Mindig is furcsa ember volt. Senki nem tudta honnan jött. Az az asszony is olyan másforma volt. Nem közülünk való.

-          Mit gondol apám? Valóban Ő tette?

Apám nem szólt, csak lassan felállt. Mellém lépett és lágyan fejemre tette hatalmas tenyerét és olyan finoman simogatta meg a fejem, mint anyám tette minden elalvás előtt. Majd hozzám hajolt és a szemembe nézett, úgy felelt.

-          Nem tudom fiam. Honnan is tudhatnám. Talán nagyapád, talán ő sejthetett valamit, vagy csak érezte, hogy az a férfi nem lehet gyilkos. Ki tudja. Te csak vigyázz! Nekem már csak Te maradtál.

Azzal felállt. Hatalmas alakja úgy magasodott fölém, mint valami óriás fenyő. Még egyet sóhajtott, majd a tűzbe bámult és én már tudtam, messze jár. Valami egészen más földön, ahol a gondolat szárnyal és az emlékek úgy repítik, mint a könnyű tollpihét.

Csend volt. Semmi nem neszezett. Csak kint halkan eleredt a hó. Olyan puhán és félszegen esett, hogy azt gondoltuk, talán az idén nem is jön meg a tél. Ami igen fura lenne mifelénk, mert olyan havak estek, hogy hónapokig nem láttuk az ösvényt, sem semmit széles e világon. Csak azt a komor eget, mi olyan felhőket hozott, hogy bárki megirigyelhette volna, olyan dunyhája lett volna belőle az ember fiának.

Csak hogy a hóval beköszöntött hozzánk a hideg, az éhség és a magány. Apám otthon volt és igyekezett valami vadat keríteni a csendesebb napokon. Én pedig tüzet élesztgetni, mert bizony kutya hideg volt ilyenkor mifelénk.

A vadászat valahogy sosem ment apámnak. Kitűnő lövő volt, de akár hányszor mentünk Őzre, vagy szarvasra, valahogy megremegett kezében a puska, majd tétován leengedte és csendben tovább álltunk.

Talán még a vaddisznó. Na, az volt talán apám kedvenc vadja, meg a füles. Egy nyúllal azért még elbánt az öreg. De azok az agancsosok, hát azok nem igen akadtak puskavégre.

Nagyapát faggattam régen, hogy miért is ő lövi meg őket, és apám miért csinál úgy mintha elvétené, vagy mintha már messze volnának és kár volna pazarolni a golyót.

Ha mesélt mindig a térdére ültetett, kicsit hintáztatott, mint egy táltos paripa és hosszasan, szépen kerekítve minden történetet, akár egy mesét, úgy mondta napnyugtáig.

De ez a történet rövid volt, és mégis úgy emlékszem rá mintha tegnap történt volna és minden szava itt cseng fülembe.

-          Tudod kicsi vadász, nem olyan egyszerű megölni azt, ki oly szelíd és nemes, mint egy szarvas. Ha meglátod az erdőn, eláll a lélegzeted. Hatalmas agancsával, fejét felvetve kémlel, és úgy néz szét birtokán, akár egy király a palota kertjébe. És nézd csak, ahogy lépdel, vagy fut, vagy csak lehajol a folyóhoz inni. Nincs annál fenségesebb látvány. Meg tudod, ha egyszer belenézel a szemébe, akkor meglátod benne az erdőt. Meglátod benne a fákat, a hegyeket, a vízesést ott fenn a sziklánál. És látsz még valamit.

Itt elhallgatott. Teste megrezzent kicsit és szemében ott hízott egy könnycsepp, ami sosem gördült le, csak megállt és várt. Benne ringott barna szemében. Csak ezután folytatta.

-          Olyan minden szarvas szeme és tekintete, mint anyádé volt. Meleg, lágy és benne van az erdő és annak minden fája. Ha egyszer belenézel, soha nem felejted.

Ezt a történetet talán kétszer ha elmesélte. Egészen kicsi voltam és akkor, mikor már készült meghalni. Azt akarta, hogy emlékezzem rá.

Apám sosem lőtt szarvast. Így néha már igen csak éheztünk és a tartalékokat a tél derekára gyakran felemésztettük. Ha pedig az idő nem akart tavaszodni, hát bizony nehéz volt éhes gyomorral lefeküdni. De sosem vádoltam apámat. Megelégedtem a nyúllal, vagy amit éppen sikerült találnunk.

Ez a tél különös kegyetlenséggel gyötört minket. A vadak szinte eltűntek. A hó szüntelen szakadt. Olyan metsző szél és jeges hideg volt, amire talán még nagyapám sem emlékezett, és ha most meséjét hallgatnám, bizony ingatná fejét, hogy csak úgy lengene hatalmas bajsza.

Az utolsó téli hónapba már gyakran kínzott minket az éhség. Apám valami furcsa láztól ágynak esett. Én meg ezzel az igen csak aprócska termetemmel nem sokáig jutottam volna az erdőbe. Így csak vártunk és vártunk és közben minden valamire való dologból igyekeztem ehetőt varázsolni.

Éjszakánként furcsa zajokat hallottam a ház körül. Apám gyakran beszélt láz álmában és azt gondoltam talán Ő neszez annyit. De valahogy még is mintha kintről jött volna. Óvatosan kinéztem a ház apró ablakán, de a sűrű hóesésben alig láttam valamit. A farkasok egyre többet vonyítottak. Fültépő visításukat csak valami furcsa robaj törte meg. Lövések. Valaki jár erre. Apám semmit nem hallott. Talán az első éjszaka volt már vagy két hete, hogy láza valamicskét csökkent és alvása csendesebbnek tetszett.

Reggelre a hó elállt. A táj, vakítóan fehér volt. A hajnali napsugár, mit olyan nagyon régen vártunk, úgy siklott a havon, mint a gazdagok szánja odalent a faluban. Olyan hidat rajzolt, hogy kedvem lett volna kikocsizni rajta, egészen fel az égig.

Ahogy széles mosollyal kitártam az ajtót, egy testbe botlottam. Szőrös volt és hatalmas. Akkora agyara volt, mint egy tudom is én miféle hatalmas állatnak. Ahogy közelebbről megvizsgáltam a helyzetet, bizony hamar felismertem, hogy egy hatalmas kan disznó esett össze pont a mi házunk küszöbén. Csak ahogy még jobban meg vizsgáltam, akkor láttam, hogy egy hatalmas lőtt seb éktelenkedik az oldalán. No ezt bizony igen csak eltalálták. Mégpedig egyetlen lövéssel úgy leterítették, mint egy színes szőnyeget, miket anyám szőtt régen.

Sok időm nem volt az elmélkedésre, mert apám megérezvén az ajtón beáramló jeges szelet, ott termett mellettem. Karikás szemeivel úgy rácsodálkozott a disznóra, hogy azt hittem talán ki is esnek gödrükből.

-          Hát ez meg? – kérdezte.

-          Hát, ez meg csak így itt hevert.

Apám belekémlelt a napsütésbe és hosszan nézte az erdő legsűrűbb részét. Talán ott találja a vadászt, aki most az életünket mentette meg. Majd lenézett az állatra. Egyenesen azokba a mélyen ülő disznó szemekbe, mik üvegesen tekintettek vissza rá.

Nem egy szarvas meleg tekintete, nem volt benne az erdő. Nem volt benne más csak a halál. És nekünk az élet.

 

Margaréta

  

Az asztalon halkan megcsörrent a telefon. A lány gépiesen utána nyúlt, nem figyelt a számra, ismeretlen volt. Némi tétovázás után egy asszony hangját hallotta. A bemutatkozás ismerősen csengett. Hallotta már valahol ezt a nevet. Várt. Mélyen papírjai közé temetkezett.

-          Igen, hallgatom! – mondta a lány.

-          Elnézést, hogy zavarom. Csak ezért telefonálok, mert Eduárd múlt pénteken meghalt. Arra kért, hogy adjak át egy levelet és szeretném a temetésről is tájékoztatni, ami holnap 4 órakor lesz. A levelet a temetés előtt át tudnám adni. Fel fogom ismerni. Vegyen egy szál virágot. Csak az legyen a kezében. Onnan tudni fogom, hogy maga az. Remélem el tud jönni.

Az asszony úgy beszélt mintha olvasná. Valószínű többször elpróbálhatta a jelenetet. Olyan volt, mint egy begyakorolt színjáték.

A lány hallgatta és már pontosan tudta miért volt olyan ismerős a név.

-          Miért monda ezt nekem? Évek óta nem láttam…

 Nem tudta mit kérdezzen. Némán hallgatta a nőt és várt, talán mond még valamit.

-          Muszáj átadnom a levelet. Megígértem neki. El tud jönni? – kérdezte ismét.

-          Igen. Persze. Ott leszek. De mégis, hogyan történt?

-          Baleset. Valami Holland kamion. Nem sokat tudunk. A kórházban még pár órát élt. – válaszolt a nő csendesen.

Aztán a vonal végén egy kattanás és a néma csend.

„Muszáj átadnom a levelet.” Muszáj…

Ez a mondat kattogott percekig a lány fülébe. Muszáj…

Aztán pontosan tudta mit kell tenni, és mint egy vérbeli szervező, módszeresen elkezdte tervezni a napját.

Szabadnap. Nem tudok dolgozni. Mindent el kell rendeznem. És pontosan tudta, hogy az adott időben, a megfelelő öltözetben ott lesz a temetőben. Csak ez most nem egy esküvő és nem is egy party szervezése.

A telefon után nyúlt. Szabadnapot kért. Nem volt semmi halaszthatatlan, így a főnöke semmit nem kérdezett. Már nem is a főnöke volt, inkábba a társa. Ahogy Leopold idősebb lett pontosan tudta, hogy át kell adnia igen jól működő irodáját, és azt is pontosan tudta, hogy az évek óta nála dolgozó, igen csak céltudatos Kathrin, erre tökéletesen alkalmas lesz. Így hamarosan a Leopold és Társa Rendezvény Szervező cég egyetlen örököse és tulajdonosa lesz.

Rengeteg ideje volt. Szervezni meg nem nagyon kell. Talán a ruha, meg majd beugrik tankolni. Meg a cipő. Imádta a cipőket. Kéne egy fekete, valami kicsit zártabb. Esőt mond holnapra.

A délelőtt hamar elrepült. Munka közben alig jutott eszébe a temetés, de egyre többet járt a fejében a férfi. Évek óta nem látta. Nem is beszéltek. Próbálta elfelejteni az együtt töltött éveket. Munkája erre tökéletes volt. Az emberek, a forgatag, a sok új dolog, az új arcok… Hamar elrepültek az évek.

Ahogy hazaért kotorászni kezdett a szekrénybe. Volt egy doboz. Tele régi fényképekkel, iratokkal. Miért is nem dob ki az ember olyasmit, ami fájdalmas, vagy porig égette már egyszer legbelül.

Rámeredt a képre, majd cigarettára gyújtott. A fotót az ágyra dobta és az erkélyre sietett. Sosem dohányzik a lakásba. A füst égette a torkát, de valahogy már nem kalapált a szíve és olyan jóleső érzés fogta el az ismerős íztől. Belebámult a városi forgatagba és egymás után élvezte ki a cigaretta maró ízét. Hamar elfogyott a pár maradék szál a dobozból és észre sem vette, hogy ráesteledett. Semmi nincs már nyitva. Lefutott a sarki kocsmába.

A csapos már régről ismerte, bár nem volt gyakori vendég, de egy-egy elnyúló buli után gyakran beugrott hozzá egy doboz cigiért. Ilyenkor hosszan beszélgettek a fura esküvőkről, az eszetlen pénzes szülinapi bulikról, amiket a sok gazdag, pénzét „sehováeltenni” nem tudó szerveztet magának. Sokszor reggelig beszélgettek, akár két jó barát.

-          Kérek egy Whisky-t is!

A csapos ránézett és a cigi mellé letett egy duplát.

-          Valami baj van? – kérdezte csak épp kiszűrve a fogai között.

-          Aha. Temetésre megyek.

Majd a lány, gondolkodás nélkül lehajtotta az italt. A férfi pedig pontosan tudta, hogy felesleges többet kérdezni, és jobb, ha kitölti a következőt. A bárban még kevesen voltak. Beszélgetni mégsem tudtak. Nem volt miről. Jobb volt ma a csend és a Whisky.

Pár pohár után a megszerzett cigarettával hazasétált. Ruhástól ledőlt a nappali kanapéjára és valami csendes fura keserű könny csorgott végig az arcán. Évek óta nem sírt. Azt hitte már elfelejtette. De most pontosan emlékezett a könnyekre. És mindenre.

Dél is elmúlt mire felébredt. Pontosan tudta, hogy nem sok ideje van. Módszeresen készülődött, ahogy egy munka előtt szokott. A fürdő lemosta a tegnapi kocsmaszagot bőréről, de hajában még ott maradt az este füstszagú lehelete. Öltözött és pontosan tudta, hogy mit mihez, és hogyan, hogy olyan legyen, mintha egy divatmagazinból húznák elő. Most talán egy kicsit visszafogottabb sminkkel, szolid feketében.

A kocsihoz sietett. Még pont belefér egy tankolás és alig egy órára van a város. Az idő tökéletes, így kicsit bele is taposhat.

Imádta az autóját. Csodás tűzpiros Corvette. Egyáltalán nem egy tipikus nőcis autó, de Ő oda volt érte. Szerette, ahogy megbámulják, ahogy duruzsol a motor és szinte siklik a betonon a kocsi. És persze pontosan tudta, hogy kitűnően áll majd neki az egyszerű fekete kosztümhöz.

De most valahogy minden más volt. Olyan furcsán tompák voltak a színek. A nap halvány sugarai alig csillantak meg a szép ívű karosszérián és az új cipő is lemaradt az alkalomra. Valahogy nem számított.

Életében egyszer volt temetésen. Valamikor kislány korában. Ott volt minden rokon és Ő alig ismert valakit. Mindenki csak puszilgatta és mosolygott rá. Folyton csak azt hallotta, hogy „szegény Mama már épp itt volt az ideje”, meg „hát nem szenvedett sokat, a drága” meg „milyen szép halál, ez Istenem”.

Igen, a nagyi már öreg volt, de neki volt a legfinomabb sütije a világon és sosem húzta a haját mikor fésülte és olyan szép fonatokat tudott készíteni és mindig olyan nagyon jó illata volt. Olyan, mint valami virágnak. Aztán mikor senki nem látta sírt, és a nagyi legkedvesebb kendőjét gondosan a ruhája alá rejtette, mert abba ott volt a nagyi utánozhatatlanul finom virágillata.

Tudta, hogy igyekeznie kell és még a sokaság előtt odaérni a temető kapujába. Az asszony ott fogja várni. A virág ott lesz a kezében, a nőnél meg a levél.

Vajon mit írhatott. Mi lehet az ember utolsó gondolata mielőtt meghal, és miért pont én? Persze pontosan tudta a választ.

Az asszony várta. Térd alatti fekete szoknya, fekete blúz és egyszerű, de nagyon szép kötött hosszú kabát. Egyik kezét mélyen a kábát zsebébe süllyesztette. Sovány volt és szomorú. Arca idősebbnek tűnt koránál. Semmi smink. Egyszerű barna festetlen alig őszülő haj. Vonásai kemények. Mosolytalanok.

- Jó napot!

Az asszony nem köszönt csak bólintott. Kihúzta kezét a zsebéből és egy összehajtott borítékot nyújtott át a lánynak.

-          Megígértem, hogy oda adom. Nem tehettem mást. Igyekeznem kell a többiek után. Jobban tenné, ha észrevétlen maradna a temetésen.

Azzal az asszony elsietett. A lány pedig tétován állt és ízlelgette a kimondott mondatokat, melyeknek súlya ott lebegett a késő nyári délutánban.

A tömeg után ment a temetőben. Észrevétlen próbált maradni, de ez még a szólíd kiskosztümben sem volt egyszerű. Sudár és már asszonyos alakjára szépen rásimult a fekete szövet. Talán csak csípőjén vetett némi ráncot. Mellei feszesen ringtak a selyem blúz alatt. Haja szoros copfba a tarkóján, egyetlen rakoncátlan tincs nélkül simult a hátára, egészen a közepéig. Apró kis táskája észrevétlen lengett az oldalán.  Benne a lezárt boríték. Levél a múlttal.

Nem volt hosszú temetés. A pap szépen beszélt és egyszerű szavakkal. Nem volt sok mondanivalója. Hétköznapi embert búcsúztatott. Hétköznapi élettel, egyszerű mindennapokkal és éppen annyi gyarlósággal, ami egy ilyen rövid életbe belefért. Persze erről nem beszél egy pap, és mikor meghalunk valahogy minden szép lesz körülöttünk és senki nem fog arra emlékezni, ha valami rosszat tettünk. Mindenki szomorú lesz és a gyászolók fájdalmát semmi nem enyhítheti jobban mint a jó öreg idő. Ami persze néha olyan lassan vánszorog, hogy évtizedek telnek el és szívünkben a gyász valahogy még sem akar múlni. Talán csak akkor könnyebb, ha valóban letöltjük „idelent” az időnket. De van kinek ezt nagyon szűkre szabják.

A lány mélázott és a gyászolókat bámulta. Szinte senkit nem ismert. A férfi anyja álhatott közel a koporsóhoz, mellette az ősz férfi lehetett Eduárd apja. Ezt majdnem biztosra vette. Az a tekintett épp olyan volt, csak benne volt az idő és a friss fájdalom minden nyoma. Az idősebb asszony hangosan zokogott. Férje szelíden átölelte, keze a vállát simította, míg másikkal megszorította az asszony kezét.

A nőt kereste. Ott állt egészen mögöttük. Keze egy csöpp kislánykezet szorított. A szőke copfon egy kósza napsugár kért helyet. Mint valami kis glória világította meg a kislány fejét. Tekintetét a földre szegezte, vézna kis válla megrezzent. Hangtalan sírt.

A nő a lányt kereste szemével. Arcán nyoma sem volt az érzelemnek. Olyan fagyosan állt a sír mellett akár egy szobor. Hideg, szomorú szemekkel mintha valamit mondani szeretet volna még a lánynak. Aztán elfordult és nem nézett felé többet. Tekintetét belefúrta egy közeli fűzfa koronájába és bár talán már őt is a sírás fojtogatta, soha nem ejtett volna egyetlen könnyet sem.

A lány nem várta meg a végét. Nem bírta. Oldalát égette a levél. Benne a sorok. A betűk, miket olyan jól ismert, és amit olyan sokat olvasott. Szerette a férfi sorait. Egyszerűek voltak, semmi költői maszlag, semmi cicoma. Benne a tömör valóság, a fájó igazság és minden melegség, amit adhatott.

A kapu felé vezető út most hosszú volt. Léptei ütemesen kopogtak a betonon. A csendes nyárvégi esőcseppek között fel sem tűntek saját könnyei. Megint csak sírt. De most nagyon fájt.

Az autóban bekapcsolva hagyott rádió valami lágy muzsikát játszott. Vonósok húzták. A virágot a mellette lévő ülésre fektette. Most vette csak észre, hogy a kezében maradt. Talán még is csak ott kellett volna hagyni, hiszen neki hozta. Talán ha megvárná míg a tömeg elmegy, még lerakhatná. De gondolatai már messze jártak. Az autó lágyan duruzsolt és a levelet a kormányra fektetve olvasott.

Pontosan tudta mi lesz a levélben. A jól ismert betűk kanyarogtak a sárga papíron. Benne volt minden az elmúl évekről. Semmi túlbonyolított mondatszerkezet, semmi oda nem illő. Csak az egyszerűen megírt hiány.

Az autó elindult. A levél gondosan visszazárva a lány táskájában utazott. Az eső csendesen esett. Az autó egyre gyorsabban száguldott az úton. Alig volt forgalom. A szembejövő sáv szinte végig üres volt. A sportkocsi szelíden dübörgött, sűrű esőfüggönyt kavarva. Az ablaktörlő lassan integetve törölte a langyos esőcseppeket. De ez nem volt elég. Az út egyre homályosabb, egyre könnyesebb lett. A lány hiába tette feljebb az ablaktörlő ritmusát semmi nem volt elég.

 

 

A másnapi híradások egyszerűek voltak. Tényeket közöltek épp úgy, mint azelőtt. Csak egy hír volt, ami kicsit furcsa, talán meglepő, de még is mindennapinak tetszett.

„A 70-es úton, egy piros Corvette típusú autó, a tegnap kora esti órákban, eddig ismeretlen okból átszakította a szalagkorlátot és a mélybe zuhant. Az autó szinte teljesen összetört. Az anyagi kár jelentős. Az autóban a légzsákok nem működtek. A benne ülő fiatal nő használta a biztonsági övet. Szinte sérülés nélkül találtak rá a kiérkező mentősök. Életét még sem sikerült megmenteni. Holtan találták. Szakértők vizsgálják a baleset körülményeit és a nő halálának okát. Előzetes hírek szerint megcsúszhatott a vizes aszfalton, halálát pedig valószínűleg belső sérülés okozhatta. A mentőszolgálat ügyeletes orvosának elmondása szerint semmi nem indokolta a halált, ami szinte a zuhanás után azonnal beállhatott. A nő testén külsérelmi nyom nem volt látható. Kezében egyetlen szál hófehér margarétát tartott.”