rabbit1 blogja

...mint testnek a vér,
mint merengő szemnek
az alkonyat,
egy idulatban eltépett levél,
s egy búcsút intő kósza gondolat.

Az voltam neked,
mint fénynek az árnyék,
mint földbe rejtett mag,
ha kisarjad,
egy időtlenben meg-megálló
nyújtózkodó pillanat.

Szeretsz?
Igen, szeretlek.
S mondd, mégis meddig reméljek?
Soká- míg látod fenn a holdat.
Szeretsz?
Igen, szeretlek.
Mondd te is látod a holdat?
Látom, de nézd milyen bánatosan sóhajt.
Miért?
Mert nem hiszed.
Mit?
Hogy szeretlek.

Furcsa dolgok ezek. Beszélni valamiről, amit az ember nem szeret. Pedig ez is formálta, gyúrta

néha sárba taposta, s lett belőle valami alaktalan, emberi massza. És túlélni, benne mégis

érzéseket hagyni, azon a helyen, mit belül még a nagy tudósok sem cáfolhatnak, hogy van

- a szívben. S ez vádol, néha menteget, erre orvosság nincs, de néha még értelmes felelet sem.

Kitárni, őszintén mást úgy szeretni, ahogy engem talán még soha, s most gyarló vagyok s önző

ki nem értékeli amit kap. Így teltek azok az évek, mit néha úgy hívnak 'boldog gyermekkor'.

Volt az is, s volt a nélkül is. Mikor nyaranta, mint elszabadult, szilaj csikók vágtattunk végig

a falu határában lustán elterülő gáton, vagy biciklivel száguldottunk le annak lankás oldalán,

hogy majd elakadt a léglegzetünk úgy nevettünk rajta, ahogy ugrált alattunk a megvadult

két kerekű...Vagy amikor a nagy diófa tetejéről már úgy hittük csak kicsit kell még nyújtózni,

hogy elérjük az eget, s közben nagymamám friss fánk illatával csalogatott minket vissza az

univerzumot meghódítani akarók álmodozásából....Akkor azt mondom boldog voltam. És szabad.

Majd jött az ősz, fáradt eső szitált, s mi tudtuk menni kell. Újra haza. Oda, hová vágyódva gondol

az ember bárhol is van. De mi nem vágyódtunk. Utolsó volt, mire azt mondtuk, jó, hogy me-

gyünk haza. Mert jó az nem volt. Ott véget ért a gyermekkor. Apánk nem volt már. Rég meg-

halt. 'Beteg volt, nem tehetett róla'- mondogatták sokan. De, mert ő akarta így! Akkor még hittem,

és szégyelltem is, 'nem tehetett róla'. De akkor ki, ki az aki tehet róla, hogy így lett, hogy nem

kellett neki az élet, de még a családja sem. Azt is mondják szeretett. Állítólag... Ma már nem

hiszek el mindent. Anyánk. Egyedül ő maradt nekünk. És a nagyszülők, de ők messze tőlünk, száz

kilóméterekre voltak. Beláthatatlan távolság. És a várakozás, mikor mehetünk hozzájuk újra!

Ez éltetett sokáig. A nyarak. A fánk illatú, gondtalan, szilaj nyarak.

Anyánk erős volt. Anyánk bátor volt. Anyánk mindent kibírt. Ő volt a rendíthetetlen szobor, egy

7-8 éves kislány ideája. Azt láttam, amit látni akartam. Nem akartam a szeme mögé nézni,

nem akartam tudni mi van a szívében. Egyszer csak mégis meghajlott. Elvesztette minden erejét.

Nem akart már tovább harcolni egyedül. S akkor megláttam mi van a szemében. Gyötrelem

és kétely, harag és keserűség, gyűlölet és félelem... És ettől én is féltem és féltettem őt is. S jöttek

a napok, amikor már nem mi éltettük. Lassan merült el a mámorban. Először még csak kicsit

ízlelte a gondtalanság poharát. Majd egyre mélyebbre és mélyebbre merült. Megmártózott már

benne szívével, eszével, testével. S mi tehetetlen álltunk, két béklyóba láncolt haszontalan

gyerek. Még ezt se tudjuk, még segíteni se tudunk neki! S akkor ő azt hitte, újra áll, úgy mint

egy rendíthetetlen szobor. Nem voltak határok. Kitágult a világ, elmosódott benne valóság és

álom. Mikor volt bátor és mikor volt rettentett vad? Nem tudta már. S mikor volt, hogy én úgy

láttam őt mint az Anyám? Nem tudom már. Egy mankó voltam. Támasz, min remegő lelke el-

eltántorog. Gyerek voltam. Erőtlen még, kibe kapaszkodik egy erőtlen teste. Bírni kell, talán

már nem tart soká... Bíztattam, beszélgettem vele. Kérleltem, haragudtam, feladtam. Mint

ég és föld közötti örök víz körforgásban, úgy éltem. Mikor azt hittem, már puha felhőbe felszívott

a nap éltető ereje, s most már fent is maradok, haragos dühével a vihar újra a földbe taposott.

Majd elmaradt lassan a nap ereje. Nagyon sötét felhők gyűltek. Eltáncolt a mezsgyére. A tomboló

vihar közepébe. 'Most már vége'- hajtogatta, 'többé nem kell aggódnotok'. S akkor elesett. Mint

tehetetlen rongybaba roskadt össze mámorába. Mi azt hittük vége. Vége lesz ott akkor nekünk is

és az ő életének. Majd elült a vihar. Félve, s csak lassan bújt elő a boldogság első néhány sugara.

Újra volt anyám! Kezdtem őt újra úgy látni, ahogy már rég nem. Erősnek, bátornak, rendíthetet-

lennek. Hiszen nem tehetett róla, olyan sok tragédia érte. Szegény apám is... Ott maradt két

árvával, nem csoda, ha összeroppant. Mindenkivel megeshet. Éreztem meg kell védenem saját

haragom ellen. Azóta eltelt sok év. És ma már tudom csak azt láttam, amit látni akartam. Már nem

haragszom, szomorú sem vagyok. Ő visszatért oda, ahonnan nem biztos, hogy kap még egy

esélyt... Élni helyette én nem tudok, és nem is akarok. Erre nincs orvosság, de már értelmes

felelet sem. Csak egy gyermeki kérdés feszeget, ami néha nyomja még a szívemet: az anyám,

az hol van nekem?