Néha rám tör a vágy, elsodor az élet,
sokszor nem tudom mit teszek és félek.
Csak sodor magával, elúszom az árral,
elúszik az életem, mit kezdjek a magánnyal?
A hajnali üresség lelkemben házal,
a nappalok elmúlnak, elúszom az árral.
Szívemben, lelkemben vándormadár szárnyal,
testem meg bilincsben, nem bírok a mával.
Keresem a választ a csillagok honában,
keresem magamban és keresem másban,
keresem a bokrokban, keresem a fákban,
keresem a mezőkön, s a fűzfasuttogásban.
Keresem mindenhol, de elmúlik az élet,
elmúlik az élet és semmit nem értek.
Nem értem, hogy miért bántalak meg téged,
pedig szeretlek, s veled csodás az élet.
Miért változtam meg így, nem tudom, nem értem,
elbizonytalanodtam és néha már féltem.
Szép volt az életünk, mit rontottam el?
Miért vágyom arra, mit nem érhetek el?
Hová vezet mindez? Nem tudom, nem látom,
keresem a választ, csak sajnos nem találom.
Gyarló az ember, neki soha nem jó semmi,
mindig változást akar, más akar lenni.
( Ez is egy a régebbi verseim közül, kezdeti próbálkozásaim egyike)