Prózák és kalandok

Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, miszerint fájnak az eltűnő emlékek. Néhány éve még fel tudtam idézni arcokat, a házat, ahol felnőttem, a benne lévő bútorokat, a legfontosabb pillanatot. Ma már odáig jutottam, hogy bizony elő kell vennem a régi, sárgára fakult képeket egy-egy este folyamán, amikor emlékek után kutatok. Egy barátommal (Barb) épp azt beszéltük, hogy ez bizony fáj. Kegyetlenül és szégyenérzettel megspékelve. Valószínűleg ez a sorsuk az emlékeknek. Ez lesz az én sorsom is? Elfelednek majd engem is? Eltűnök, mint vert hóhegyek az ablak alatt, ahogy beszívja a föld és elégeti a nap? Mondják, az ember fiának és lányának is szembe kell néznie félelmeivel. Erre jó a tükör. Meghánytam vetettem a dolgot és most itt vagyok. Elsődleges célom kérem alássan az, hogy nyomot hagyjak magam után. Ezért jó mélyen taposom utam. Jó mélyen, hogy gyermekeim majd büszkék lehessenek rám, hogy elmondhassák – a mi apánk a legjobb apa a földkerekén és mindig az is marad örökkön örökké.

Szóval felejtünk. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor emlékezni szeretnénk, és nem tudunk. Ezért hálátlannak érzem magam és még árvábbnak, mint eddig. Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé.

Szécsényi Barbara - Csontosodik

Már emlék se vagy.
Csak körmömre-égett esték keresnek
és hajnali ködöt fújok, hiába.
Képek kellenek, papír, tárgyak
hogy visszaráncigáljak valahogy
magamba, belőled.

Erővel emlegetlek: fájjon
- minden izomszakadáson túl is -
(s)üssön a súlyod,
s csak árvább az árva
ki az emlékek arcán a párát
(mint ez a tél itt) jegesedni látja.

Hitetlen Tamás a sokadik

Tamás hitetlenül állt. Hihetetlen hogy ő már nem az első aki így járt. Pedig mint a többiek, Tamás is megtett mindent hogy megtalálja hitét. Kereste mindenhol. Sörös poharak mélyén, asszonyok combjai közt, pici kis kapszulákban az aluljárókban, népében, nemzetében, fegyverekben, a Könyvben, végül a szívében, de sehol semmi. Ezek után úgy döntött keres valami olyat, amiben nem hisz. Rátalált Istenre. 

Dézsa

Dézsában fuldoklom. Tarkómra láthatatlan sebet vájtak a csapból koppanó cseppek. Olyan lassan telnek a pillanatok. Zsibbadásnak indult karjaim ölnének. Ölelnének, tartanának. Ott ahol vagyok. Épp ott, épp most. Szétharapott ajkaimból a vér, pirosra oldja a langyos víztemetőt. Ezt az egyszemélyes Feltámadunkat. Most valamit tenni kéne. Megvan! Mozizni kell. Lepergetni eddigi életem. Mint a száraz borsót a cérnáról. Hol kezdjem? Megvan – burokban. Épp részeg vagyok. Anyámmal együtt táncolunk, lebegünk. Micsoda kéj. Állj! Tekerd vissza és pause. Basszus arctalan vagyok! Már akkor is? Pedig hittem, az álarcok csak később mosódtak el. Tévedtem. Szóval már akkor is. Akkor nincs miért néznem tovább. Go!

Még mindig fuldoklom. Igen, dézsában. Ha egyszer túl leszek ezen az egészen, fej vagy írást játszok majd, mint Rosencrantz. Vagy inkább nem csinálok semmit. Végül is eddig se sokat. De mi lenne, ha mégis játszanék? Fejés-írás. Ez lenne a neve. A lefejtett gondolataimat leírnám. Végül is megvan rá az esély hogy más is. És akkor mi van. Mindenkit csak nem lehet felírni. Nekem jó ha leírnak. Listákról. Feketéről, halálról. Úgy tűnik nem lehetséges. Go!

Most már kezdem élvezni helyzetemet. Az első adag egyből tüdőre ment. mellre szívtam. Pedig hányszor mondták nekem, hogy nem kéne. De hát mi az isten faszát csináljak, ha nincs más választásom. Szívni kell és pont. A dézsában szívható lehetőségek száma egy. A hely ahová szívhatom megint egy. Ha összeadom az már kettő, akárcsak dülledő szemeim. Nahát, számolok! Kiszámolom magam. Ezek után osztok-szorzok is. Le és kiosztom magam, majd felszorzom nullával. Az eredményt hagyjuk. Hagyjuk a dézsában. Go!

Kezd kihűlni a temető. Rá kellene nézni az órámra, hogy mennyi idő telt már el. Az örökkévalóság is véges – mondta egyszer egy bölcs. Bölcsen tette, hogy csak egyszer, mert így nem kell olyan sokat szabadkoznia. Szabad szabadkozni egyáltalán? Szabad, de ki hiszi el? Én se teszem. Inkább kiemelem a fejem a dézsából és go!

Népkonyha

Hideg van. A felkelő Nap rideg mosolya füstöt csal ki számból. Kezeimet összedörzsölve hunyorgok. Már megint egy újabb nap. Gémberedett ujjaimat zsebre vágva indulok a vakvilág látványközpontja felé – a népkonyhára. Talán jut nekem is egy bögre tea. A levelekkel vastagon teleszórt járdán lépdelve, olykor aprókat rúgva a színes lepedőbe, komótosan tartom az irányt. Nem sietek, van időm. Mért is ne lenne? Nincs ember, állat, aki várna rám. Csak a sarokban a viaszkos asztal. De ő sem hű hozzám. Mindenféle néppel enyeleg. Velem is, ha épp úgy adódik. Olyankor úgy tesz, mintha csak én léteznék számára. Végül is mindegy ki mit hazudik. A lényeg, hogy elviselje magam mellett a testszagom. Szóval hideg van. Ennyi. Nem több, nem kevesebb.

2009 november 9. – 2011. november 10.

Döntöttem, feladom

Az ember olykor kerül olyas helyzetbe, (jelen esetben én) hogy ami egykor természetes volt neki, (Úgymint az evés, ivás, a létfunkciókat ellátó feladatok, napi cselekedetek alkalomadtán való véghezvitele. Ezek közé tartozik számomra a kézjegyek által kivetített gondolatsorok. Egyszerűbben a versek írása.) teljesen átértékelődik.

Tehát természetesség. Ma már ezek a tevékenységek, szükségletek, nálam elérték a luxus kategóriát. Háromhetes borostával az arcomon már tükörbe sem merek nézni és csak akkor eszem, ha valaki belém töm pár falatot. Noha naponta többször is tömnének, mint Márton-nap előtt a libát, de valahogy a szervezetem nem igényli. A sok nem igénylés, azaz az igénytelenség új helyzeteket szül. Más aspektusból lehet látni a világot.

Mára már annyira lenatúrosodott életem van, hogy ismét papírra írok. Egy igen kedves ismerősömnek karistoltam egy verset. Szépséghibája a természetessége. A ki és lehúzott szavak. Megígértem neki hogy megkapja egyszer. Amint megadja az elérhetőségét, elküldöm neki. Tudom, hogy értékelni fogja. Szóval döntöttem. Feladom.