Prózák és kalandok

Hitetlen Tamás a sokadik

Tamás hitetlenül állt. Hihetetlen hogy ő már nem az első aki így járt. Pedig mint a többiek, Tamás is megtett mindent hogy megtalálja hitét. Kereste mindenhol. Sörös poharak mélyén, asszonyok combjai közt, pici kis kapszulákban az aluljárókban, népében, nemzetében, fegyverekben, a Könyvben, végül a szívében, de sehol semmi. Ezek után úgy döntött keres valami olyat, amiben nem hisz. Rátalált Istenre. 

Ő az? 

Csak nézem és látom; nem érti. Nincs az az isten (pedig neki van), aki megértetné vele a helyzetem. Elmondtam neki mindent. Azt, hogy negyedik napja nem ettem, harmattal fedett padon ébredek, két napja nem tisztálkodtam, és hogy a fiamat se láttam már egy hete. Figyelem arca rezdüléseit. A tanácstalanság láthatólag pozíciót keresett. Szemeivel olykor félrepillant. Gondolkodik. Valami okosat és egyben biztatót kellene mondania nekem. Látom ebből semmi sem lesz. Pedig hatalmas betűk hirdették itt a Kossuth tér kellős közepén: Ha tanácstalan vagy és elveszett, térj be hozzánk. Nincs olyan gond, amelyen Istennel együtt ne segíthetnénk. Szép kis bódé. Olyan kis kétszemélyes. Isten már be sem férne. Talán azért nincs most se itt. A pásztor még mindig gondolkodik. Én közben nézem az asztalon felejtett mézes puszedliket. Szívesen beleharapnék az egyikbe még azon az áron is, hogy tudom, talán fájdalmat okoznék vele a lyukas fogamnak. Még mindig gondolkodik. Majd hosszan rám néz. Lassú mozdulattal nyúl az ásványvizes palackjáért. Körbeforgatja maga előtt és a címkéjét vizslatja. Húzza az időt. Végül a szájához emeli és kortyol egyet. A megnyújtott időben külső pillantásokat állok. Érdeklődő és lekicsinylő szempárok a térről. Kirakatember lettem. A nagy felirat alatt a kis bódé reklámarca. - Isten segíteni fog önnek, csak hinnie kell.

Egyenesen a szemembe mondja. Végül megtalálta azt a pozíciót, amellyel úgy tud elém állni, hogy hiteles maradjon. Csak egy szó: Isten. Vele mindent meg lehet oldani. Ő az, aki segít nekem is, amikor nem engedi majd, hogy a kukából kivegyem a megrágott sós perecet. Nem a büszkeség. Ő az, aki segít majd bevennem a mérgeket. Nem az elkeseredettség. Ő az, aki megment talán a haláltól és nem a Magdi. Ő az, aki segít abban, hogy a fiammal együtt lehessek újra. Nem a szeretetem. Ő az, aki emberré hagyott és nem a túlélő ösztönöm. Ő az, aki miatt szeretnek még páran. Nem magam miatt. Ő az, aki újra Ági karjaiba tolt. Ő az?

2011. november 20.

vasárnap  9:45

Dézsa

Dézsában fuldoklom. Tarkómra láthatatlan sebet vájtak a csapból koppanó cseppek. Olyan lassan telnek a pillanatok. Zsibbadásnak indult karjaim ölnének. Ölelnének, tartanának. Ott ahol vagyok. Épp ott, épp most. Szétharapott ajkaimból a vér, pirosra oldja a langyos víztemetőt. Ezt az egyszemélyes Feltámadunkat. Most valamit tenni kéne. Megvan! Mozizni kell. Lepergetni eddigi életem. Mint a száraz borsót a cérnáról. Hol kezdjem? Megvan – burokban. Épp részeg vagyok. Anyámmal együtt táncolunk, lebegünk. Micsoda kéj. Állj! Tekerd vissza és pause. Basszus arctalan vagyok! Már akkor is? Pedig hittem, az álarcok csak később mosódtak el. Tévedtem. Szóval már akkor is. Akkor nincs miért néznem tovább. Go!

Még mindig fuldoklom. Igen, dézsában. Ha egyszer túl leszek ezen az egészen, fej vagy írást játszok majd, mint Rosencrantz. Vagy inkább nem csinálok semmit. Végül is eddig se sokat. De mi lenne, ha mégis játszanék? Fejés-írás. Ez lenne a neve. A lefejtett gondolataimat leírnám. Végül is megvan rá az esély hogy más is. És akkor mi van. Mindenkit csak nem lehet felírni. Nekem jó ha leírnak. Listákról. Feketéről, halálról. Úgy tűnik nem lehetséges. Go!

Most már kezdem élvezni helyzetemet. Az első adag egyből tüdőre ment. mellre szívtam. Pedig hányszor mondták nekem, hogy nem kéne. De hát mi az isten faszát csináljak, ha nincs más választásom. Szívni kell és pont. A dézsában szívható lehetőségek száma egy. A hely ahová szívhatom megint egy. Ha összeadom az már kettő, akárcsak dülledő szemeim. Nahát, számolok! Kiszámolom magam. Ezek után osztok-szorzok is. Le és kiosztom magam, majd felszorzom nullával. Az eredményt hagyjuk. Hagyjuk a dézsában. Go!

Kezd kihűlni a temető. Rá kellene nézni az órámra, hogy mennyi idő telt már el. Az örökkévalóság is véges – mondta egyszer egy bölcs. Bölcsen tette, hogy csak egyszer, mert így nem kell olyan sokat szabadkoznia. Szabad szabadkozni egyáltalán? Szabad, de ki hiszi el? Én se teszem. Inkább kiemelem a fejem a dézsából és go!

Népkonyha

Hideg van. A felkelő Nap rideg mosolya füstöt csal ki számból. Kezeimet összedörzsölve hunyorgok. Már megint egy újabb nap. Gémberedett ujjaimat zsebre vágva indulok a vakvilág látványközpontja felé – a népkonyhára. Talán jut nekem is egy bögre tea. A levelekkel vastagon teleszórt járdán lépdelve, olykor aprókat rúgva a színes lepedőbe, komótosan tartom az irányt. Nem sietek, van időm. Mért is ne lenne? Nincs ember, állat, aki várna rám. Csak a sarokban a viaszkos asztal. De ő sem hű hozzám. Mindenféle néppel enyeleg. Velem is, ha épp úgy adódik. Olyankor úgy tesz, mintha csak én léteznék számára. Végül is mindegy ki mit hazudik. A lényeg, hogy elviselje magam mellett a testszagom. Szóval hideg van. Ennyi. Nem több, nem kevesebb.

2009 november 9. – 2011. november 10.

Döntöttem, feladom

Az ember olykor kerül olyas helyzetbe, (jelen esetben én) hogy ami egykor természetes volt neki, (Úgymint az evés, ivás, a létfunkciókat ellátó feladatok, napi cselekedetek alkalomadtán való véghezvitele. Ezek közé tartozik számomra a kézjegyek által kivetített gondolatsorok. Egyszerűbben a versek írása.) teljesen átértékelődik.

Tehát természetesség. Ma már ezek a tevékenységek, szükségletek, nálam elérték a luxus kategóriát. Háromhetes borostával az arcomon már tükörbe sem merek nézni és csak akkor eszem, ha valaki belém töm pár falatot. Noha naponta többször is tömnének, mint Márton-nap előtt a libát, de valahogy a szervezetem nem igényli. A sok nem igénylés, azaz az igénytelenség új helyzeteket szül. Más aspektusból lehet látni a világot.

Mára már annyira lenatúrosodott életem van, hogy ismét papírra írok. Egy igen kedves ismerősömnek karistoltam egy verset. Szépséghibája a természetessége. A ki és lehúzott szavak. Megígértem neki hogy megkapja egyszer. Amint megadja az elérhetőségét, elküldöm neki. Tudom, hogy értékelni fogja. Szóval döntöttem. Feladom.