pocak blogja

 

Amikor

 

Amikor a lelki terhektől megrogynak a térdek,

Amikor az ürességben már a semmitől is félek,

Amikor a csendből már majdnem a zajba költözök,

Akkor hallak meg Te Isten, …hogy Te ott vagy a csönd mögött.

 

Amikor reggel az ablakon kinézni is fáj,

Amikor előttem ébredezik másnak a halál,

Amikor már én is majdnem jónak mondom a rosszat,

Akkor tudom Te Isten, …Te a halál mögött is ott vagy.

 

Amikor minden lélegzetvétel egyre súlyosabb átok,

Amikor egy üvöltéssel szaggatnám szét a világot,

Amikor már az Istent is majdnem kisbetűvel írom,

Akkor látlak tisztán meg Te Isten, …túl a bibliapapíron.

 

Amikor ha tehetném, kitépném a szívem,

Amikor már csak fájdalmat adhat mindenhol minden,

Amikor már majdnem gonosznak gondollak Téged,

Akkor érzem meg Te Isten, …a fájdalmon túl gyengéd menedéked..

 

Amikor az emberek már csak állatoknak látom,

Amikor nem értem mit keresek ezen a világon,

Amikor már majdnem elvesztem a hitem,

Akkor érzem, …Te így is átölelsz, Te Megtartó, Te Hatalmas Isten...

 

 

A tékozló fiú

 

Jussomat kértem, s Te kiadtad

a vizet és a Lelked.

miattam és nem Miattad

engedted, hogy menjek.

oly annyira szerettél engem,

millió tálentumod

kísért és a végtelen kegyelem,

de elszámolni most nem tudok.

távol Tőled mindent feléltem,

minden jussom a paráznáké lett,

most reszketek és csak üvöltenék,

mert én bántam el magammal, nem az élet.

De talán vársz még rám a kapuban,

kisfiad még szereted.

sajnálok  mindent, óh Uram!

nem vagyok már, csak haldokló lehelet.

talán ha hazamennék végre,

igen, nem fiad, csak mint szolga…

…talán ha őszintén zuhannék eléd térdre,

valami reményem még volna.

elindulok hát Hozzád,

tudom Te jó vagy,

ahol a kegyelmet a bűnösöknek osztják,

én ott, a karjaidban leszek holnap!

 

 

  m

 

minden szó hiba volt,

mit nem Rólad szóltam,

minden pillanat kárba ment,

mit nem Rád pazaroltam.

minden simogatás elszállt,

mi nem Téged érintett,

minden pillantás,

mely nem Téged nézett, csak minket.

minden mosoly kár volt,

mely nem Rád nevetett,

minden könnycsepp

mely nem Rád esett,

minden sóhajom

mi nem Hozzád szólt,

mindenem Jézusom,

minden hiba volt.

 

 

Holnap a mennybe szállok fel

 

Holnap a mennybe szállok fel,

Mint molylepke a Holdba,

Mert a rám vadászó denevér már levettetett,

Letépte szárnyát Óvóm emberi mivolta.

 

Holnap a mennybe szállok fel,

És a millió gyémántszempár között

Jön felém Jézusom, zúdítva rám

Kristályos-mámoros szivárványözönt.

 

Igen, holnap a mennybe szállunk fel,

S ha a Szél végleg lefújta utunk porát,

Csak dalolunk és kavargunk a fényben

Sokszázmilliárd éves aranyhajnalokon át.

 

 

Fohász

 

Uram, én tényleg szeretnék bűn nélkül élni,

szeplőtlenül járni a világban,

de képtelen vagyok a módját találni,

hogy a világot is ne imádjam.

minden reggel felajánlom magam,

olvasom Igéd, hátha  bent a választ,

de vak szemeim nem látják a sötétben,

tudom, Téged életem csak fáraszt.

szeretném ha megtűrnél még egy kicsit,

hogy esélyem legyen majd élni Veled…

talán ez az, ami az én utam,

kicsiny szolgád így neveled?

miközben bukdácsolom, gyűlölöm magam,

s haragszom Rád, remeg az ajkam…

lennék bár rongypapucsod vagy cipőd,

hogy minden nap taposs rajtam!

de tudom, ha százezer évig hordanál,

az sem lenne elég,

hogy alázattal és újra tisztán borulhassak Eléd.

szánj meg engem, kérlek újra

irgalmazz kegyelmedből nekem.

mutasd meg legközelebb, ha jön a baj a vész,

hogy erőtlen, kicsiny, rest és gyáva szolgád mit tegyen.

 

Halottak napjára (2000)

 

Susog a temető, mégis csendes,

mert nem az emberi hang hallható.

Lelkek beszélnek lelkekkel,

s az emlék altató.

 

Sóhajt, vágyat, könnyet visz

az égbe egy lehelet.

Érezni a gondolatot,

hallani a falevelet.

 

Az aranyló gyertyákat nézve

suhanok el az avarban,

vigyázva gyengéden,

nehogy az imádkozókat zavarjam.

 

 

 

Temetésre

 

Valahol sír egy hegedű, zokog az Isten felé,

Károli így írná ezt: „A szíveinket perzselé.”

Nem társul most e dallam mellé ének,

Ilyenkor hallgatnak a vének.

 

Nem dicsőíti ma senki fennhangon ez Éli-t,

Aki most teszi, azt bolondnak ítélik,

Drága Teremtőmet csak magamban áldom,

Nem jön ki hangos szó a számon.

 

A Lelked egyedül, ami ilyenkor erőt ad.

Jézus Krisztusunk, Te örökké velünk vagy,

Te támasztod nemsoká élővé az alvót,

Nem lesznek némák örökké a halmok.

 

 

…elképzelt szárnyakkal…

 

Fényes bőrcipők, fekete öltönyök

csíkos nyakkendők, keménykalapok,

…és elképzelt szárnyinkkal verdesve várjuk az Istent,

de mikor majd megjelenik, felénk se biccent.

 

Égre szegezett szemmel a föld láthatatlan,

én is a jövőben élek csak, a jelenen már áthaladtam.

…és elképzelt szárnyinkkal verdesve várjuk az Istent,

de mikor majd megjelenik, felénk se biccent.

 

Vannak néhányan, akik még lefelé is néznek,

látják a mát, a mostban is élnek,

…és mi elképzelt szárnyinkkal verdesve várjuk az Istent,

de mikor majd megjelenik, felénk se biccent.

 

 

 

 
Ha én lennék az Úr pásztora,

 

Ha én lennék az Úr pásztora,

vigyáznám, ahogyan Ő vigyáz,

de nem lenne terhére népe,

és nem lenne benne semmi gyász.

Izráele iránt nem lenne bús,

haragpoharában csak tej volna,

olajjal kenném minden nap,

soha semmire nem lenne gondja.

Nem bántaná ez a rossz világ,

nem szomorkodna rajtam sem,

nem fájdítanám nagy szívét,

mint ahogyan most teszem.

Ha én lennék az Úr pásztora,

nem adnám soha senkinek!!!

Jobb hát Uram, hogy Te vagy az én Pásztorom,

és nem én a Tied.

 

 

 

Karc

 

Olyan könnyű lenne elveszíteni a hitem,

annyira sokszor szól Ellened minden.

De mégis a tudáson túl ott látom az Arcod.

A szívembe vésődött vérző mély karcot…

 

Úgy érzem, hogy nem létezel

amikor a sötétség a fényen átragyog!

Miért hullok előtted térdre mégis

ha látom némán vérezni kitárt két karod?...

 

Miért lenne több az Írás mint más,

hiszen nem több mint papír és tinta?

De miért ad ez az egy csak enyhet

a fájó, égető, szívszaggató kínra?!

 

Oly’ könnyű lenne elveszíteni a hitem…

Ám mégis annyira Melletted szól minden,

és a tudatom is ott látja már az Arcod.

A szívembe vésődött életadó karcot…

 

 

 

Talán elalszom hamar

 

Talán elalszom hamar,

minden tervem hagyom másnak.

Még csak az sem érdekel,

fagyos vagy puha földbe ásnak.

 

Az sem ha csontom szétporhad,

vagy ha elrothad húsom,

mert száz év után, mint Csipkerózsikát…

Csókkal ébreszt majd Édes Krisztusom.

 

 

 

Mikor

 

mikor teszed lábad ismét az Olajfák Hegyére?

végtére is a két kezem emelem az égre választ remélve.

mikor érinted a földet, hogy négy részre törjed?!

észak-dél nyugat-kelet

mikor jelez már Új Jeruzsálemet?!

 

mikor váltják fel végre a metrók monoton zaját,

és a „Tessék vigyázni…” szlogent éles és hívó harsonák?

mikor emelhetem végre Feléd a tenyerem

új dalt énekelve a lángoló üvegtengeren?

 

de késs még kérlek, maradj!

ne nézz rám, mert pár pillanat

van mikor a gyöngeség

elnyom, de ne jöjj el még!

családok, barátok, ellenségek

is hadd ismerjenek meg Téged,

kérlek Uram, ne jöjj el még…

 

 

 

 

 

A modern világ farizeusai vagyunk

 

Milyen furcsa torz törpe lett a világ…
Tettek nélküli igékből épített magának új Golgotát.

 

Némán koldulnak ételért a szurokgödör szemek,
Miért nem adnak nekik ma az önző remegő kezek?!

 

Adnak-e hozzá vigaszt a szívek, mint Jézus egykoron,
Hogy szemekben fénnyé válhasson a sötét lüktető korom?

 

Milyen furcsa torz törpe lett a világ…
Ajándék nélküli dobozokból épített magának új Golgotát.

 

 

 

 

Csak görgetem a lábammal a szívemet

 

Csak görgetem a lábammal a szívemet

a hit sivatagában.

Mint ganajtúró, lökdösi ez’

apró húsgolyót a lábam.

 

Tarkóm az ég, arcom a föld felé,

látni semmit nem lehet,

így haladok előre vakon,
csak görgetem a lábammal a szívemet.

 

  

 

 

Nem kell

 

Nem kell hegy, hatalmas nagy,

Elég egy kicsiny kavics darab.

Nem kellenek festmények egészek,

Elég egy egészen kis részlet.

Nem kellenek az égig érő fák,

Elég egy apró gyufaszilánk.

Nem kell száz szivárvány szebbnél szebb,

Elég egy csillanó esőcsepp.

Nem kellenek mámorító mondatok ezrek,

Elég egy szócska: „szeretlek”.

 

 

 

 

Mit nekem

 

Mit nekem az autók,

Mit nekem a házak,

Mit nekem a városok,

Mit nekem a tájak,

Mit nekem a kék szemek,

Mit nekem a szörnyeteg,

Nekem csak az alázat,

Nekem csak a fémszegek.

 

 

a hajléktalan

 

rabszolga vagyok én, ha nem is a legkisebb.

király vagyok én, ha nem is a legnagyobb.

néha kisgyermek, a legnyomorultabb,

és fiú és férfi és öreg is vagyok.

szél is vagyok, mert nem állok meg soha,

és mert folyton sírok, felhő is vagyok,

és ne sajnáld, hogy szemed takarod előlem,

mert perzselem a lelked, hiszen a Nap is én vagyok…

 

 

 

 

Halvány Jel a szürke úton,

 

Halvány Jel a szürke úton,

melyet festett Kezed,

én mégis próbálom követni

e kopott burkolatjelet.

 

Megyek rajta, átfestem,

hogy jobban lássák mások,

ha kamion jön félreugrom.

Nem érdekelnem a dudások!

 

Van aki segít, van aki gázol,

de én csak festem

a jeleket az aszfaltra

itt a nagy Budapesten.

 

 

 

 

A város

 

A sarkon ül egy asszony, ölében gyermek.

A közelben a fiatalok némán figyelnek

egy részeget, kinek szatyrában van minden holmija…

Dehogy is érdekli őt dogma vagy teológia!

 

Félrecsúszott életek a metrókon, a buszon,

hozzájuk is igyekeznél Megváltóm, tudom.

Jó lenne végre bemutatni Őt Pesten,

ahol naponta kétmillió jobb-lator nyög a kereszten…

 

Hiszen Isten üzen most is, ma is, …mindig…

De az igaz hírvivőket sajnos gyakran csendre intik;

és a sarkon tovább ül az asszony, ölében alszik a gyermek.

A közelben a fiatalok is némán tovább figyelnek

a részegre, ki egy dalt kezd dúdolni nekem:
„A tüzet, Uram Jézus szítsa a szívetekben…”

 

 

 

Ha az élet nekem (csak naívan…)

 

Ha az élet nékem a Krisztus volna,
Mindenki előttem az utcán meghajolna,
Ha az élet nékem a Krisztus lenne,
Minden madár a vállamon pihenne.

 

Ha az élet nékem a Krisztus volna,
Előre köszönnének a boltba’,
Ha az élet nékem a Krisztus lenne,
Az ellenségem nekem kenyeret kenne,

 

Ha az élet nekem Krisztus volna,
Hajh, de jó volna, de jó volna…

 

 

 

 

A rossz prédikáció

Tikk-takk tikk-takk, hallatszik  az óra,

szívemig hatolva a csonton át,

nézek a képzeletbeli harangozóra,

mikor kezdi már el taposni az orgonát…

 

 

 

 

 

A létra

 

Néha letörik alattam egy létrafok,

de nem érdekel mászok tovább.

A szél is fúj, hideg is van,

a tüdőmben érzem az út porát.

Elég rossz, bár onnan jöttem,

az összes ujjaim görcsben

sztrájkot hirdetnek lassan.

Teljesítem követeléseiket, pihenek.
A hidegben átfázott a hasam,

Betűröm az ingemet.

Nem kell sokat másznom már,

a Vénuszt, a Merkúrt is elhagytam.

Melegem van, ledobom az ingem,

röhej, hogy az előbb majdnem megfagytam.

Mindjárt elérem a Napot!

Nem voltam tétlen!

…ám amíg így örvendeztem,

létrám elégett a Nap tüzében…

 

 

 

Ádám siralma

 

Éva, ne menj oda a fához,

ne halljon meg a sok millárd!

Ne ölj meg engem se kérlek,
sem az Istenfiát…

 

Éva, ne menj oda fához,

vagy akkor nézd hát, hogyan kárhoz

el a sok lélek,

jobb lenne tán, ha meg sem születnének.

 

Éva, ne menj oda fához,

hiszen a kígyó még él, bár már halott!

Ne engedd Jézust a Életfára szögezni,

ahonnan a gyümölcs leszakíttatott.

Éva, ne menj oda a fához,

Végzel magaddal, s velem.

Szeretlek-szeretsz, hát halok én is.

(Ó, ments meg kérlek Isteni kegyelem…)

 

 

 

Egy csónakban evezünk

 

Nehéz odaérni, ahol nincsen senki,

Vagy ha van is hát nem látom. Lehet,

a sötét a hibás, a fény, a szemem,

a köd, vagy a hajó korcs, amin evezek.

 

Talán az egyik kezem erősebben húz,

hogy csak körbe-körbe visz a ladik.

Talán eljuthatok még erőmet kettőzve

…egy kis darabig.

 

Uram, ha nem dobsz felém mentőövet,

lassan visszaevezek,

vagy ha kellek, hát tégy velem hamar csodát,

elveszek, ha nem nyújt’sz kezet.

 

 

 

 

  Első cikk a Mennyben: A Bibliával… :

 

-         …ott voltam amikor szólt a „LEGYEN!”,

és bár sajnos nem volt lehetőségem, hogy én tegyem,

mégis örvendeztem együtt a többi világgal,

amikor szembenézhettem az első virággal.

 

-         én is rajt voltam a bárkán,

bár nekem nem jutott, csak egy párkány,

negyven napig  áztam-fáztam,

de önmagamat leigáztam.

 

-         …ott voltam  a pusztában is 40 napot

már-már kenyérnek látva minden kődarabot,

s bár a torony tetején sokat időztem,
de magamat végül is legyőztem.

 

-                    …ott voltam én is a keresztre szegezve
vágytam szomjazón a savanyú ecetre.
ott virrasztottam 3 éjjelt a sírban,

majd vasárnap reggel Máriával sírtam.

 

-         …ott voltam, mikor a pecsétek nyíltak,

mikor a régire az Új Világ virradt,

köszönöm, hogy, segítettél Uram!
Ámen.

 

Mennyei Hírlap, Új Jeruzsálem.

 

 

 

 

 

Ennyi

 

Elfáradnak az ifjak,

a legerősebbek is elfutnak néha.

Hogyan állhatnék meg én, a

mankó nélküli béna?

S mikor a zivatar tép,

a szél csavarja szét kezem,

kavarja szemembe a port,

azt hiszem

elkelne valami Fix-pont.

Egy jó erős alap,

nem puha agyag

anyagot szeretnék

amibe csak beleragad a láb,

miközben sok útitársam „viszlát!”

integet, „hozok segítséget”

hiteget, de sokk:

a „hozokból” csak a „zok” marad

….a zokszó,

És ezt nehéz elfogadni sokszor.

Tudom, csak Jézus tud cipelni át

az életen. A Fiát

nem véletlen küldte Jáhve. Mi

fontos: Neki nem szabad szabadkozni,

hogy „hagyjál veszni…”.

Hozzá bármilyen problémát

szabad hozni.

Ennyi.

 

 

 

Vallástörténelem
(avagy kritika a hipermodern versekről)

 

Kezdet előtt: Kozmikus káosz

Kezdetben: Kéz és Ég
Az embert teremtve: Közösség
Jött a feltűnés, jött a Közönség
Felhígult: Közönséges
Intézmény lett: Közönyösség.
Jézus visszajön a Föld fölé:
A Föld fölég.
Új Föld, Új Ég.

Nem panasz

 

a gazdagok gyülekezetében

én a szegények presbitere vagyok.

ha nincs pénzem, csak nagyokat kacagok,

a Van a pokol, a Nincs az éden.

nincsen semmim, de minden az enyém,

az Úr mindenét od’adta nekem.

belekaposzkodik tehát kezem!

boldog vagyok én! aki gazdag, az szegény!

 

 

 

 

Tetovált jel

 

Arca a bal vállamon, rajta töviskorona.

Méltatlan vagyok viselni,

mely utamat kíséri:

Mégis százezer csoda.

Titkon a fák alatt térdelek,

csak Ő látja és a lombok.

Ó, - a hitetlen bolondot –

lát engem, és mégis szeret.

 

 

 

 

Felirat

 

Vörös kopott téglafalon indák.

benőtt kerítésen áttetsző keresztek,

repedt betonsírra írják

majd, mióta fekszek…

1979-től élt…de

az élet csak most jön. Hidd

és írd is így:

„Csak alszom egy picit..”

 

 

 

Egy szakadozott gondolat

 

Írj meg egy                     verset úgy, ahogy még                 senki nem írt meg,

  írj       rá a nedves betonra, rajzolj a                cipőd orrával csillogó      jeleket,

           írd tele              a hídról       a        könnyeddel        a lent hömpölygő        vizet:

„nem                találtam a társaimban                  embereket”,

                csak angyalok                  voltak velem,       csak Isten

                   volt velem, hogy segítsen,

úgy ölelte át vállamat a buszon, a parkban, a tömegben mint jóbarát, mint szülő

          még         ennél is több volt,            egy            Őszülő

Kedves Öregkorú            Tapasztalt              Tanácsadó

          akire             hallgatni lehet, aki           kézen fogva vezet,

csak így énekeld,            ahogy még senki énekelte a              versedet.

 

 

 

Októberi Hold

 

Mintha gomb lett volna az égen,

e mélykék bársonykabáton a Hold,

puhán és lágyan hűvött le rád

összeolvasztva szemed és mosolyod.

 

Sok ezer alvó, pihegő ág,

s rajtuk a levél már az ősztől foszlott.

Alant megnyitva az ég hajnalát

lustán ásított egy villanyoszlop.

 

Mi csak bámultunk csendben, némán:

Mire képes a természet

a panel közepén bilincsben és bénán!

Valahol egy angyal vígan heherészett.

 

 

 

A Dunakanyarban

 

Lehunyt szemmel hevertél a parton,

Én a kavicsokkal játszottam neked

hullámzó vizet, vágtató lovat,

pajkosan tovatűnő gyermeket.

 

Mikor egy vízcseppet ejtettem a homlokodra

hűvös árkot vésve,

titokban azt képzeltem, hogy az a csepp

az ujjam érintése.

 

Te csak kacagtál, nevettél boldogan,

mialatt a reszkető aranyhídon át

szitakötők szálltak halni a Napba.

Vasárnap volt, és én csak néztem a Dunát.

 

 

 

 

Kétségek

 

Várjuk rég az ádventet…

Vagy talán csak árvertek?!

Nem az nem lehet,

meg van írva.

 

Vágyunk jó lenni…

Áh, ezt nem is lehet tenni!

Vagy mégis, hiszen

így nem szállhatunk sírba.

 

 

 

121. Zsoltár

Vágyódva nézem a bérceket,

De nekem nem segíthetnek eme érc hegyek!

A menny és a föld Teremtője

Vajon az égből hozzám jő-e?

Ő, az aki segít megtart mindig,

Ha lelkemben árvíz fojt, láva izzik.

A Te őriződ is, árnyékod az Úr,

Nem nyel el az éj, sem a Nap meg nem szúr.

A rossztól Ő őrzi, óvja lelkedet!

Örök útitársként (ha kéred) jövet-menet…

 

 

 

Van úgy

 

Van úgy, hogy visszapattannak

a plafonról az imák,

Nem számít, hogy fent Nap van,

vagy a Holdvilág.

Néha az enyém, néha a te hibád,

hogy elhal visszhangként.

(Hogy aztán elhal visszhangként)

Hogy zajosan visszatért

meg nem hallva,

lassan ide-oda ütődve elhalva.

Van úgy is, hogy csak egy apró sóhajtás,

dönti romba a falat, egy pillanat alatt

tornádóként emelve a magasba fel

minden kimondatlan vágyunk.

Isten pedig felel.

 

 

 

 

Pesti tavasz

 

Tavasz van Pesten,

A jégvirágok elhervadnak lassan.

A hajléktalanok is visszatérnek az utcára a menhelyekről.

Tavasz van.

 

Tavasz van.

Néhol már kilátszik a hó alól a télen megfagyott állatok teste.

Az Tesco is készülni kezd a húsvétra a 10 Forintos csokinyuszival.

Tavasz van Pesten.