És ezer halál

Nem egyszer halunk meg,
ezer halál az élet,
mikor egy rögöt dobunk valaki után,
létünk is koppan a koporsón,
így kopunk csupasszá,
mikor szakítunk,
ott maradunk valakiben kitéphetetlenül,
osztódunk, sejtjeink hullnak az égből,
makacs élni akarás, lépni rendületlenül,
míg nem csonkolja az élet lábunk,
vagy nem tépi szét az utat előttünk,
aztán csak bámulunk ki az ablakon,
vaksin,
azt sem tudjuk még mire várunk,
gondolatban már egy sírt ásunk,
magunknak,
mert egyszer véglegessé válik a halál,
hiába élünk - bármerre járunk, tudjuk
az út végén ott vár,
nem mozdul, csak áll,
mi vagyunk azok, kik elé térdelünk, várjuk,
hogy magához ölelje testünk és megtérjünk
Istenünkhöz.