prózák-preambulum

Irodalom
petruchio•  2017. február 9. 00:28

RAILJET -kisregény 15.

15.

 

Judit izgatottan készült a kórházba. Az orvossal beszélt telefonon, aki elmondta, hogy Móni gyenge és pihennie kell. Infúziót kap, azon kívül pedig még vérzik, mert a placenta nem került elő a normális módon, kénytelen volt kézzel eltávolítani azt. Eközben persze a fizikai behatás igénybe vette erősen az amúgy is felbolygatott testet.

 

*

      Zsolt villámgyorsan elintézte, hogy négy napig nélkülözzék. Két óra múlva gépen ült. Hiányzott Móni. Még mindig nem döntött, mi is legyen a jövőben, de annyit tudott, hogy vele akar majd élni és vele is fog. Meg kell beszélni a hogyant. Valahol büszkeség töltötte el, hogy apa lett, de zavarta is. Felkészült erre? Tud apa lenni? Mi lesz a karrierjével? Össze tudja a munkáját egyeztetni azzal, hogy valaki — valakik — várják minden pillanatban a jöttét? Sok kérdés és egyelőre nem tudja a válaszokat. Volt annyira „lázadó”, hogy kötelességből ne tegyen semmit. De vajon igazi lázadó-e? Sokszor elnézte a szüleit, ahogy egymáshoz viszonyultak. Büszke volt rájuk.

      Ilyen családot akar ő is? Biztosan, de valahol még nem kész erre. Valami még hiányzik belőle hozzá. A felelősség? A kötelességtudat? Szeretet a másik felé? Ha végiggondolja, egyik sem — és mégis. Otthon majd átgondol mindent.

*

      Soma a nyakkendőjével kínlódott. Nem szerette hordani, de most úgy érezte, illik ünnepélyesen felöltöznie. Mégis csak az unokájához készül — életében először. Judit mosolyogva lépett hozzá, és mint mindig, ügyes mozdulatokkal segített. Egy puszit adott Somának:

      — Nagypapi, gyerünk. Végre láthatjuk.

      — Szerintem olyan szép, mint én, és olyan okos, mint te — nézett Juditra mosolyogva, aki ránevetett:

      — Jó lesz az fordítva is.

      Nem vártak liftre, a harmadik emeletre szinte szaladva mentek fel. Nem sok mindent vittek magukkal. Narancslevet két flakonnal, csokoládét, egy műanyag dobozban húslevest és rántott csirkemellet. A kórházi koszt valószínűleg nem a legkívánatosabb étel. Majd naponta kétszer bemegy Mónihoz, mert hűtőbe nem lehet sok mindent tenni.

      A nővérpultnál a főnővér ült, bóbiskolt, pislogva nézett Juditra, aki már másodszor ismételte Móni nevét.

      — Háromszáztizennégyes szoba, az ablaknál.

      A kétágyas szoba másik ágyán egy középkorú nő feküdt. Móni oldalára fordulva szundikált. Judit megérintette a vállát, amire felriadt, de azonnal mosolygott és nyúlt Judit felé, aki odahajolt és sírva ölelte magához. Móni könnyei is kicsordultak, de rászólt Juditra:

      — Szia. Ne sírjunk már! Nem örülni kellene? Soma! Te nem adsz egy puszit?

      — Dehogynem, ha az anyósodtól hozzád férek — ezzel odalépett és két oldalról cuppanós puszit nyomott az arcára.

      — Láttátok már Sárát?

      — Nem. Majd egy óra múlva kapcsolják be a kamerákat. Szoptattál már?

      — Nem. Azt mondta az orvos, hogy majd csak későn este. Állítólag nagyon gyenge vagyok, és valami enyhe antibiotikumot is adtak a szülés után, aminek ki kell ürülni a szervezetből.

      — De te ugye láttad már?

      — Persze. A szülésnél — nevetett — és majd most este először. Szörnyű ráncos, vörös és csúnya, de tiszta Zsolt.

      — Dehogy csúnya. A születésénél minden baba ilyen. Majd meglátod, hogy most már ő a legszebb a világon.

      Móni hálásan mosolygott. A nővér vetett véget a beszélgetésünknek:

      — Vizit lesz. Kérem, menjenek ki a folyosóra! A baba-kamerát most kapcsolják be. Gondolom kíváncsiak az unokára.

      Judit puszit lehelt Móni arcára és Soma kezét megfogva elindult a folyosóra. Már öten ültek a nagyméretű színes monitor előtt, ami egyelőre a teljes babaszobát mutatta. Aztán automatikusan pásztázni kezdte a kiságyakat, ráközelítve mindre, egy-egy percre megállva az alvó, vagy éppen síró-kapálódzó babánál.

      — Nézd! – szorította meg Soma kezét – Látod?

      A kamera egy fekete hajú csodálatos kis angyalon állapodott meg, akinek a pici csuklóján egy rózsaszín szalagon a számsor mellett ez állt:

      V. SÁRA

*

      Este újra mindketten mentek Mónihoz. A nővér a folyosón megállította őket:

      — Szoptat Móni — szétnézett a folyosón —, de menjenek csak, úgy látom, senki orvos a környéken.

      Beléptek a szobába. Judit arcán könnyek folytak, amikor meglátta Mónit, mellén a babával. Soma is furcsán krákogni kezdett. Móni felnézett, büszkén és szeretettel. Sára szopott, az anyatej folyt a szája szélén, kezével Móni hálóingébe kapaszkodott. Hallgattak, csak Sára cuppogása hallatszott, addig, míg a folyosóról egy izgatott hang nem szűrődött be:

      — Értse már, nővérek királynője, hogy a feleségemhez megyek. Megtagadná, hogy lássam a lányom? Szívtelen! Ha beenged, akkor egy olyan aktot festek magáról, hogy a világ összes múzeuma magát akarja a falra akasztani.

      A nővér nevetett:

      — Magát kellene felakasztani. Menjen gyorsan! Ma minden szabályt megszegek. És eddig hol volt? Biztos ivott a haverjaival, mert hogy milyen hős lett, mint újonc apa. Ugye?

      — Nem. A fél világot átrepültem. És most el az útból, mert átgázolok magán.

      Móni elmosolyodott: megjött a „nevetés”.

      Zsolt viharzott be. Tanácstalanul megállt:

      — Sziasztok! Közelebb mehetek? Mit szabad csinálnom? Még soha nem szült a feleségem. Adjatok tanácsot.

      — Nem vagyok a feleséged, Zsolt, csak a lányod anyja. Meg akarod kérni a kezem?

      Zsolt elmosolyodott. Sára is ránézett, vagy legalábbis úgy látta, őt nézi. Már abbahagyta a szopást. Móni mellére húzta a hálóinget és magához ölelte a lányát. Zsolt tágra nyílt szemmel nézte őket:

      — Madonna a gyermekével. Megfoghatom én is? A karomba mered adni?

      — Igen. Vedd el. Nagyon vigyázz rá. Tudod, egyedi darab, hihetetlen ritkaság — ezzel nevetve nyújtotta át Sárát Zsoltnak, aki óvatosan átvette. Hátrább lépett és letérdelt karjában a pólyással az ágy mellé:

      — Anya, Apa! Jó, hogy itt vagytok. Ti vagytok a tanúk. Kedves Veréb K Mónika, ezennel ünnepélyesen megkérem a kezét. A házasságkötés időpont pontosan négy hét múlva. Helyszín a Mátyás templom. Lakodalom csak szűk kőrben. Mi négyen, páran a kiadótól jöhetnek, meg vagy tíz züllött művészlélek: a barátaim. Kisasszony, egy percet adok gondolkodásra és abból már eltelt tíz másodperc. Nos?

      Móni mosolyogva nézte:

      — A gondolataimat is kitaláltad mindig. Most vajon mi lehet a válaszom?

      — Szóval, igent mondott, kedves kisasszony. Tudtam én, hogy Júlia nem tud ellenállni Rómeónak. Kicsim, ne gondolj arra, hogy kötelességből teszem. Ahhoz még nem vagyok elég felnőtt. Amiért ezt akarom, az nagyon egyszerű. Nem tudom az életem elképzelni nélküled, nélkületek. A festői karrier másodlagos. Majd mindig közelben vállalok „munkát”, amikor pedig már picit nagyobbacska lesz a lányunk, ti is jöttök velem. Megtanuljátok belakni a világot. Rendben? Apa! Segítesz nekem majd, hogy miként legyen Somogyi… hű… nem is tudom a nevét. Mi a neve a lányunknak?

      — Sára — ejtette ki a nevet Móni halkan — Somogyi Sára… lesz.

      Judit és Soma már a folyosón ültek, amikor Zsolt, még egy óra múlva is halkan beszélgetett Mónival. A nővér türelmetlenül, többször is beszólt, hogy menni kellene, mert már mindjárt kilenc óra lesz, ilyenkor látogató nem lehet az osztályon.

      Valamiért Zsolt és Móni nem is hallotta meg.

*

      December közepén Móni a halk railjet-ben suhant át a már nem is létező Osztrák-Magyar határon. Bécsbe utazott egy üzleti tárgyalásra, mert a Hangadó működtetésébe egy osztrák kiadó is beszállt. Németre fordítva pár könyvük már megjelent ott is. Szépen fejlődtek. Zsolt két hete volt otthon öt napra. Móninak jóformán csak az éjszakák jutottak, mert napközben csak Sára-pesztraként létezett az ifjú apa. De ezt nagyon nem bánta Móni. Boldog volt. Az általa lektorált könyvekben nem szerette a happy-end befejezéseket. Valahogy giccsesnek tűntek. Eddig nem szerette. A jövőben valószínűleg ezen változtat, mert mégis csak így szép az élet.

      Elszundikált a halk suhanásban. Egy hang ébresztette:

      — Kisasszony! Most akkor hol fogom leszállítani? Nem Kelenföld felé megyünk.

      Móni meglepődve nézett fel. Megismerte azt a kalauzt, akivel tavaly Soma mellett ülve találkozott a vonaton. Nevetett egyet és átnyújtotta a jegyét:

      — Nem. Most Bécsig utazom. Utána pedig a boldogságba: jeggyel.

      A kalauz mosolyogva szalutált.

      Esteledett.

 

 

Vége

 

petruchio•  2017. február 8. 07:35

RAILJET -kisregény 14.

14.

 

Móni sokszor érezte magát fáradtnak. Hetente ment Judittal orvosi ellenőrzésre. Sem a korábbi labor, sem az egyéb vizsgálatok nem jeleztek semmi problémát, de a „fogadott” orvos továbbra sem volt megelégedve súlygyarapodásával. Csóválta a fejét minden alkalommal és rá akarta beszélni Mónit, hogy feküdjön be a szülésig. Nem volt hajlandó. Megmondta, hogy semmi problémája nincs, és csak szülni megy be.

      Legtöbbször otthon dolgozott. Hiányzott neki a pörgés. Szeretett volna újra a nyomdával tárgyalni, az írókkal vitatkozni, Erzsiékkel bolondozni, de hát most mindent a kislányához igazított. Sokáig nem akarta megtudni, hogy fiú vagy lány fog születni, de aztán mégis kíváncsi lett, és rákérdezett az ultrahang eredményére. Boldogan vette tudomásul, amikor megbizonyosodott róla, hogy jól érezte a „kék szemű, szőke teremtést”, az ultrahang lány jövetelét jósolta.

      Zsolttal nem találkozott karácsony óta. A fiú nem tudott hazajönni. Telefonon többször is beszéltek, de nem mentek bele semmi „lelkizésbe”. Viccelődtek, nevettek — szokás szerint — bár egy dolog nagyon jól esett. Zsolt mindig megkérdezte, hogy miként viseli a terhességet, rendben van-e, és mindig kitért a babára is. Utolsó mondata ez volt általában: — puszi az én kedvesemnek és a pocijában kapálózó Kicsimnek.

      A Hanghullám dolgai jól alakultak. A karácsonyi fellendülés persze visszább esett, de ha az egy évvel ezelőtti számokhoz viszonyították az eredményeket nem volt okuk a panaszra.

 

*

      Móni május tizenhetedikén volt ellenőrzésen. Az orvos közölte vele, hogy másnap délelőtt feküdjön be és már ott várja meg a szülést. A lány természetesen visszautasította. Picit össze is szólalkoztak, de ő győzött. Judit is próbált vele beszélni:

      — Móni. Nem lesz ez így jó. Féltelek, féltünk. Feküdj be.

      — Nem, Judit. Látod az eredményeket. Semmi probléma nincs. Az, hogy néha szédülök, vagy evés után hányok, az csak szokványos dolog. Talán az is belejátszik ebbe, hogy sovány vagyok, de ugye nem akarsz egy guruló anyukát látni?

      Nevettek.

      Soma ezt a makacsságot egy vállrándítással lerendezte. A női dolgokba nem akart beleavatkozni — ez pedig, a felfogása szerint igencsak női dolog. Az apás szüléseket sem helyeselte, ő bizony soha nem állt volna a szülőágy mellé. Mosolyogva emlékezett vissza Zsolt születésére. Mentő szállította be Juditot a szülőotthonba. Ő ott toporgott a portán: nem maradhatott az épületben. Akkor még csak csütörtökön és vasárnap volt látogatási idő. Kedden szült Judit, délután. Még aznap este pár barátjával — művészlelkekkel — egy kicsinykét a pohár aljára néztek. No, nem részegségig, de azért jókedvük támadt. Szerdán nem dolgozott, két hét szabadságot vett ki. Számítva, hogy egy héten belül a feleségét hazahozza a babával, aztán egy hétig mellette marad. Utána majd az édesanyja fog segítségükre lenni. Akkor még élt szegény.

      Taxival vitte haza őket. A pólya az ő kezében volt. Amikor az ajtót becsapta maga után a pólya végére „zúgott” az ajtó. Megrémült, hogy a fia lába odalett, mire Judit óriásit kacagott, és megmutatta, hogy a hatalmas pólyában szinte elveszik a kicsi.

      Az első fürdetés is örök élmény marad. A bömbölő valamit alig merte megfogni, ötször ellenőrizte a víz hőfokát — hőmérővel és nem könyökkel, mint azt később megtanulta.

Mosolygott. Az unokájával már, mint „kitanult apa” fog bánni. Gond- és problémamentesen. A „menyét” ő fogja tanítani, vagy Judit. Bár arra már rájött, hogy az ösztön szinte mindent megmutat egy anyának.

*

      Huszonkettedike épp olyan nap volt, mint a többi. Vagyis olyan lett volna, ha reggel Móni nem jelenik meg korán a fenti házban, és nem ébreszti őket. Sápadt volt, egy pongyolát kapott csak magára. Alig bírt járni.

      — Judit, kérlek, hívjátok a mentőt. Elment a magzatvíz. Nem érzem jól magam.

      — Soma, telefonálj, de nyugodtan, címet, nevet bemondani és azt is, hogy a magzatvíz elfolyt. Móni, itt várj meg. Összekapom a ruháid, felhozom, aztán megmosdasz… én majd segítek, és szerintem akkorra már itt is lesz a mentő. Soma, majd telefonálj a doktornak is, hogy viszik be Mónit. Még jó, hogy most dolgozik, sőt, ha jól emlékezem, ő lesz ma ügyeletben is. Soma, te nem jössz velünk, csak egy kísérő lehet, és rád most nincs szükség. Majd telefonálj Zsoltnak is, hogy mi történik. Ugye nem baj Móni?

      — Persze, hogy nem baj. Mondd meg neki, Soma, hogy pusziljuk mint a ketten.

      Ezzel leszaladt a kis házhoz. Hálóingeket kapkodott elő, bugyikat, melltartót nem talált — Móni nem hordott soha — egy cipőt, egy papucsot. Ki volt készítve egy pólóruha, azt csak a kezében vitte, a többit pedig egy sporttáskába dobálta. Ha valami hiányzik majd, azt utána viszik.

      Mónit a fürdőszobába vezette. Amikor levetkőzött, Judit látta combjain a magzatvíz nyomát, de semmi vérzés nem volt. Lemosdatta, segített felöltözni. Még egy teát is készített neki. Apró kortyokban engedte inni. Mire félig ért a csészével, csöngettek. A mentősök érkeztek meg.

 

*

      Azonnal a szülőszobára került. Már percenként érkeztek a fájdalmak. Levetkőztették, a fején áthúzta a kis ujjatlan ruhát, ami a derekáig ért le. Felfeküdt a szülőasztalra, a lábait a kengyelekbe szíjazták. Szinte fájt, ahogy a combjai szétfeszültek. Jobb karjában a vénába egy branült ültettek be, és infúzióra kötötték. Az orvos egy alacsony széken ült a lába között. Jobb kezén egy fehér kesztyű. Benyúlt, érezte az ujjait, ahogy tapogatják.

      — Érzéstelenítem a gátat. Epiziotómiát csinálok mindjárt. Már eltűnt a méhszáj.

      Egy fecskendővel a hüvely alsó részére szúrt és befecskendezte a lidokaint. Visszaadta a fecskendőt kézbe vette a nővér által nyújtott szikét és gyakorlott mozdulattal oldal irányba hat-nyolc centis metszést ejtett. Újra a hüvelybe nyúlt:

      — Most vegyen mély levegőt és nyomjon. Érzem a baba fejét. Rendes kislány, betartja az irányt, fejjel jön. Nyomjon.

      Móni, kapkodta a levegőt, az orvos újra rászólt:

      — Nyugodjon meg. Vegyen egy mély levegőt, és szedje össze az erejét. Nyomja kifelé a babát. Nyomjon. Már éreztem a fejét. Nyomjon.

      Nem udvariaskodott. Rákiabált Mónira. A hangja mindig ahhoz igazodott, hogy mit akar elérni. Móni összeszedte magát, hatalmas levegőt vett és a hasizmaival próbálta nyomni a babát. Megijedt:

      — Úgy érzem, hogy… szóval… úgy, hogy becsinálok.

      Az orvos elnevette magát:

      — Dehogy. Ez olyan érzés, mintha vízszintesen székelne, de nem az. Ilyen a szülés. A második gyereknél már fel sem fog tűnni. Most koncentráljon, és azt tegye, amit én mondok. Mély levegő és nyomjon. Valamiért nem akar könnyedén kibújni, de semmi baj nincs. Nyomjon most. Mély levegő… nyomjon… mély levegő… nyomjon.

      Ütemesen diktálta a parancsokat. Móni nagyon gyengének érezte magát és fájt a szülés. De makacs, konok lány volt és egy jajszó sem hagyta el a száját. Mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás, csak ez zakatolt az agyában és így is tett. Folyt az izzadság róla, a nővér törölgette az arcáról.

      — Kapja már össze magát, és nyomjon erősebben. Már félig kinn a feje. Nyomjon, könyörgöm, minél előbb ki kell jönnie.

      Móni minden erejét összeszedte és nyomta, nyomta. Nagy fájdalmat érzett, mintha szétszakadnának a lábai és kiszakadnának a belei. Fogait összeszorította. Aztán tátott szájjal kapkodott levegőért. Mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás.

      — Most nagyot nyomjon. Kinn a feje. A vállát akarom megfogni.

      Móni hatalmasat nyomott, mintha a teste szétszakadna, aztán hatalmas megkönnyebbülést érzett. Kinyitotta a szemét és egy az orvos kezében egy véres valamit látott, ami nem egy valami volt, hanem az ő lánya.

      A nővér gyakorlott mozdulattal egy elektromos szívóval kitisztította a légutakat. Nem babusgatta és úgy látszik a kislány ezt nem tolerálta, mert beleüvöltött a világba. Erős hangja volt. Móninak a legszebb a világon.

Az orvos a köldökzsinórt a gyermek hasa előtt két kocherrel elzárta, és egy szikével átvágta. A nővér a hasára fordította a tenyerében a babát és a langyos vízsugárral megmosta. Egy pelenkát kapott elő és bebugyolálta. Mosolyogva vitte Mónihoz a „csúnya” teremtményt. Magzatmáz borította foltokban, vörös volt és üvöltött. Mellére helyezte, és Móni alig mert hozzányúlni, aztán óvatosan magához ölelte. Megcsókolta a haját. Nem szőke volt. Fekete. A baba elcsendesedett, pislogott. Móni elmosolyodott: Kék szemmel pislogott rá.

Tiszta Zsolt!

      A műtőben egy elektromos falióra világító számlapja tíz óra huszonkét percet mutatott. Dupla iker perc, mint a nap is. Május huszonkettő, Jézus után kettőezertizenkettőben.

Sára megszületett.

petruchio•  2017. február 7. 05:40

RAILJET -kisregény 13.



13.


Móni a Trevi-kutat a Római vakáció című filmből ismerte meg. Már nem emlékezett rá, hol és mikor látta a filmet, talán a tévében. Egyik legszebb filmként őrizte magában. Érdekes módon nem Gregory Peck volt az, aki mint fiatal kislányt vonzotta, hanem az Audrey Hepburn által, élete első női filmszerepeként játszott Anna hercegnő figurája élt benne. Azonosulni tudott a szabadságra vágyó nővel. Szerette volna, ha nem így ér véget a film, de ott valóban nem lehetett egy szirupos mázat ráhúzni a helyzetre. Kicsit fájt a szív, kicsit belesajdult a lélek, de az élet még 1953-ban azt diktálta, hogy a két ember külön-külön folytassa az életet — egy csodálatos emlékként megőrizve a történéseket.

Még egy film ugrott be a kútról. Az Édes élet, amiben Anita Ekberg megfürdik a vizében. Szerette mindig az olasz filmeket. Fellini másik filmje volt a legkedvesebb neki, az Országúton Anthony Quinn-nel.

Leültek a Trevi-kúttal szemben egy padra. A hideg miatt a vizet elzárták, de a huszonhat méter magas és több mint húsz méter széles, szobroktól súlyos építmény impozáns látványa így is gyönyörű volt.

— Látod Móni ezeket a szobrokat Neptunus uralmában? Csodálatosak. Ne kérdezd kik alkották, a szobrászatban nem vagyok otthon annyira. Sokszor kijövök ide a térre, és csak nézem ezt a csodát. A turisták tolongását, ahogy dobálják be az érméket, mert a legenda szerint, aki a kútba dob egy érmét, az visszajön Rómába, az „örök városba”. Azt tudod, hogy mennyi pénz gyűlik itt össze évente? Napi három-négyezer euró is. Az évente körülbelül háromszázötven millió forint. Egy csapat naponta kiszedi a bedobált pénzeket, és a szegények megsegítésére fordítja a város. Szép ugye? Várj, adok egy ötven centest, dobd bele.

— Köszönöm, Zsolt, de régóta hordok egy „Bélást” (két forintost) magammal erre a célra. Az is igaz, hogy pár hónapja el sem tudtam képzelni egy sétát a kút környékén. Nagyon szépen köszönöm, hogy lehetővé tetted ezt. Mindent köszönök.

— Nem kell. Én tartozok köszönettel, hogy hajlandó voltál meglátogatni. Hiányoztál.

— Nekem is hiányoztál, Zsolt. Annál inkább, mert valamiről el kell beszélgetnünk.

— Gyere, üljünk be abba a kávéházba. Az ablakból látjuk a teret és a kutat. Melegben leszünk legalább.

Móni arra gondolt, hogyha elmondja, amit el kell mondania, mindkettőjüknek melege lesz. Félt, de tudta, hogy ezen most túl kell esni.

Az ablaknál találtak üres asztalt. Leültek. A csinos pincérlány azonnal megjelent mosolyogva. Zsolt olaszul kérdezett valamit, amiből Móni csak a cappucinó szót értette.

— Zsolt, egy capuccinót kérek, sok tejszínhabbal, ha lehet.

— Mindent lehet. A taljánok nagyon vendégszeretőek és imádják a turistákat, részben belőlük élnek.

Rendelt. A lány perceken belül hozta a két cappucinót. Szótlanul kortyolgatták és nézték a téren sétáló embereket. Kinn néhány hópelyhet sodort a szél. Talán mégis fehér lesz az évvége. Zsolt a lányra nézett:

— Hallgatlak. Miről kell elbeszélgetnünk?

Móni mosolyogva nézett a fiúra:

— Két szóban összefoglalhatom: terhes vagyok!

Zsolt kiejtette kezéből a kiskanalat. Még a szája is tátva maradt egy picit. Látni lehetett, hogy igencsak meglepődött, de ő is mosolyogva nézett a lányra:

— Se én, se te, nem gondoltunk a védekezésre. Így aztán talán várható is volt. Most kezelni kellene a helyzetet. Vegyelek feleségül?

Móni is meglepődött a fiú felajánlásán:

— Nem kérem ezt, Zsolti. Tudom, hogy a terveid nem teszik lehetővé a lehorgonyzásod. Nem szabad a festő-karriered feladni egy síró-rívó poronty kedvéért.

— Ne beszélj így, Móni. Az én fiamról van szó…

— Lány lesz — vágott közbe — kékszemű és szőke hajú.

Zsolt nevetett:

— Legyen lány és legyen szőke. Az én fekete hajam nem örökség. De beszéljük meg ezt komolyan. Ahogy régen mondták: tudom a kötelességem, és ha kéred, feleségül veszlek.

Móni dühös lett és szomorú. Nem ilyen „üzleti” reagálást várt. Fájt, hogy a fiú nem lép mellé, nem szorítja magához és nem köszöni meg, hogy egy édes pici teremtést szül neki. Igaz persze, hogy nem ez a normális útja a gyermekvállalásnak. Hallgatott. Tanácstalan volt. Semmire nem akarta kényszeríteni a fiút, de valahol nem így képzelte ezt a beszélgetést. Nem várt önfeledt leánykérést és semmi esetre nem „üzleti tárgyalást”.

— Zsolt. Nem kell feleségül venned és semmi követelésem nem lesz veled szemben. Én akarom ezt a kislányt és ez az én felelősségem. Azért, hogy valakinek megadjam mindazt, amit én nem kaptam meg gyerekként. Szükségem van rá. Anya akarok lenni. A szüleid nagyon várják az unokát, de elmondtam nekik is, hogy az én gyerekem lesz. Szerethetik, de téged semmire ne kényszerítsenek. Legyél a világ legjobb festője és éld az életed, ahogy jónak látod. Szeretlek. Tudom, hogy te is szeretsz és szeretni fogod a gyerekünket is, de semmi olyat ne tégy, ami veszélyeztetné a karriered. Az idő majd mindent megold, vagy ha nem, akkor marad, mint eddig is életemben az egyetlen társam — önmagam.

— Adj kis időt, Móni, hogy átgondoljak mindent. Ez most hirtelen jött. Nyugodj meg, anyagi gondod nem lesz.

— Zsolt! Ezt nem akarom hallani. Normális keretek között persze adj meg, amit szükségesnek látsz a gyermekünknek, de semmi extra. Dolgozó nő vagyok. A kiadót stabilizáltam, a jövőm biztosított, úgy érzem.

Hallgattak. Zsolt rátette Móni kezére a kezét. Lágyan simogatta. Szerette a lányt, de most minden összekavarodott. Tényleg nem látta a megoldást, de nem is kezdte el keresni. Egyelőre a lány szavai megnyugtatták. Tudta, hogy nem veszíti el, és ez most elég volt.

Móni szólalt meg hosszú szünet után:

— Induljunk. Ötkor már a gépen kell lennem, előtte még pakolok is.

Zsolt felállt. Kezét nyújtotta. Felsegítette.

*

Mónit a kapitány hangja riasztotta fel félálmából. Az angol szöveget már tökéletesen értette:

— Kedves utasaink. Budapest-Liszt Ferenc repülőtéren landolunk tizenkét perc múlva. Kérem, hogy a biztonsági öveket csatolják be. A maradék ételeket és italokat az utaskísérők összeszedik. Csomagjaikat készítsék elő a kiszálláshoz. Köszönjük, hogy légitársaságunkat választották utazásukhoz. Reméljük, hogy legközelebb is így tesznek. Viszontlátásra!

*

Áprilisban már egyre hosszabbak lettek a nappalok. Lassan melegedett az idő is. Már könnyű kabátokban jártak az utcán. Melegen sütött a nap és simogató szellők fújdogáltak.

Móni sokszor kiült a kertben a filagória széltől védett padjára és élvezte a csendet, a madárdalt. Kezét pocijára tette, figyelte a kicsi rúgkapálását. Néha bizony felszisszent, mert fájt, de még a fájdalom is örömmel töltötte el. Az életet hordozta magában.

Soma újra egyre többet járt be a kiadóba. Mónit megkérte, hogy ha egy mód van rá, akkor otthon dolgozzon. Féltette. Az orvosi vizsgálatok — bár konkrét problémát nem jeleztek — mégis valami olyat is tartalmazhattak, hogy a „fogadott” orvos hetente látni akarta a kismamát. Mónira nem volt jellemző a „kívánás”, de bizony sokszor kínozta hányinger és néha viszontlátta az ételt. Nem bánta ezt sem. Az orvosa szerint többet kellett volna híznia. Mindössze három kilót szedett magára. Nem megszokott gyarapodás ez. Mónit ez nem nyugtalanította. Az apróbb problémáktól eltekintve jól érezte magát.

Judit közeledett.

— Móni, gyere, keresnek!

— Ki?

— A rendőrség.

— Micsoda? Engem? Ugyan miért?

— Nem tudom. Ketten vannak.

Móni sietni kezdett. A teraszon ült a két egyenruhás. Az egyik felállt, bemutatkozott, bár Móni nem értette a nevét.

— Kérem, foglaljon helyet, asszonyom.

— Nem asszony — vágott közbe Móni —, de mondja, hallgatom — és mégis leült.

— Rossz hírt kell közölnöm önnel. Minden valószínűség szerint a szülei egy hajléktalanok által illegálisan a városszéli egyik erdőben épített kalyiba leégésénél életüket vesztették. Részt tudna venni egy azonosításon? A lakcímnyilvántartás alapján találtuk meg önt.

— Igen. Megyek önökkel. Judit! Eljönnél velem? Ne haragudj, de azért teljesen nem bízok magamban, hogy miként reagálok majd.

— Igen. Elkísérlek, Móni.

Leszaladt a házához, átöltözött, és egy könnyű kabátot vett magára. A rendőr kinyitotta a hátsó ajtókat és Judittal beültek. Amíg az autó haladt az úton, visszagondolt a gyerekkorára. Tudta, hogy nem tévednek a rendőrök, és a szülei ott fekszenek holtan, de nem érzett fájdalmat. Lehet, majd Judit furcsállni is fogja, de nem rendítette meg a hír. Annyira eltávolodott már tőlük, és annyira rossz volt emlékezni a múltra, hogy teljesen nyugodt maradt. Neki most csak egy fontos. A babája. A kezét a pocakján nyugtatta, „aludt” a pici. Elmosolyodott. Valahol még örült is neki, hogy csak két nagyszülő lesz.

A hullaház közönyös dolgozója minden teketória nélkül felhajtotta a két holttestről a fekete fóliát.

Ahogy meglátta az arcokat megtántorodott. Judit átkarolta, magához ölelte.

— Igen, ők azok — nem sírt. — Hol írhatom alá a nyilatkozatot — kérdezte a rendőröket.

— Az irodában van a formanyomtatvány. Csak a neveket kell behelyettesíteni és ön aláírja. Három perc az egész. Kérem, jöjjön velem!

Mikor kiszálltak a ház előtt Móni megszólalt:

— Judit. Segítséget kell kérnem tőletek. Azt hiszem, mint egyetlen gyerekükként nekem kell eltemetnem őket. Van megtakarított pénzem, de valószínűleg nem lesz elég. Égetést akarok, és a hamvakat majd a közös területen szétszórják a vízsugárral. Nem akarom, hogy emlékük legyen és maradjon. Segítetek?

— Persze Móni. Nyugodj meg. Segítünk.

Hálásan ölelte meg Juditot. Némán elindult a házához. Judit aggódva nézte, de nem szólt. Tudta, hogy ezt a lánynak magának kell feldolgoznia.

Leült az ágyra. Két lábát felhúzta, kezével a térdeit átfogta, állát ráhajtotta. Szemét lehunyta. Könnyek folytak az arcán.

Nem a szüleit, a gyermekkorát siratta. Most vált igazán felnőtté.


*

Három hét múlva került sor a temetésre. A kötelező szertartáson túl semmit nem kért. Feketébe sem öltözött, bár igyekezett sötét ruhákat felvenni, de például pulóvert csak egy kéket talált hirtelen. Költeni nem akart ezért, így is sokba került minden. Egyetlen kérése volt csak — és ezt el tudta intézni — cd-n odaadta a Nabucco-rabszolgakórus felvételét — az lett a szertartászene.

Soma és Judit között állt lehajtott fejjel. Nem érzett fájdalmat csak valami ürességet.

A vacsorát csendben fogyasztották el. Móni korán ágyba bújt. Elfáradt. Pihennie kell. Szüksége van az erejére. Annak a kis „gonosznak” is szüksége van rá, aki most is kegyetlenül rugdalja belülről.

Mosolygott: Még egy hónap és ketten lesznek. A három szebb szám, de ketten is milyen jó lesz majd

petruchio•  2017. február 6. 06:32

RAILJET -kisregény 12

12.

 

Reggel elaludt. Ritkán állított be telefonján ébresztést, előző napon sem tette. Éjszaka ellenben sokáig ébren forgolódott. Gondolkodott. Jó volt elmondani Juditnak, hogy anya lesz, de Zsoltnak is előbb-utóbb meg kell tudnia. Az ő reagálásától függ a Juditékkal való további kapcsolata is. Nem akart éket verni a fiú és szülei közé. Azt már régen eldöntötte, hogy ha Zsolt nem vállalja a közös életet, akkor elköltözik innen. A munkáját megtartja, annak semmi köze nem lehet az állapotához, helyzetéhez. Valóban nem akart semmit kérni Zsolttól, de belül titkon remélte, hogy a fiú örülni fog a hírnek és hozzá igazítja részben az életét. Azt tudta, hogy nem szokvány kapcsolat lenne. Most is már hónapok óta nem látta. Jó lenne vele barangolni Rómában. Leülni a Trevi-kút mellett és beszélgetni. Még gyerekkorából őrzött egy „Bélást” — valaha az négy gombóc fagyit ért — ha egyszer eljut Rómába, azt fogja a kútba dobni.

      Mire összekapta magát már elmúlt nyolc óra. Nem kapkodott. Mióta a kiadónál dolgozott még soha nem késett el, sőt, általában ő érkezett elsőnek. Pláne, hogy főnök lett nem kell tartania letolástól a késésért.  

      Elmosolyodott. Önmagánál szigorúbb főnöke nem volt és nem lesz soha.

 

*

      A december gyorsan pörgött és ő is. Sok volt a munka. Meg kellett fogni a karácsonyi ajándékozási hullámot. Hét könyvet küldtek nyomdába. Úgy látszott, négy egy héttel karácsony előtt már kiszállításra kerül, három még bizonytalan, de egy látogatás ezen is segíthet. Sokszor egy beszélgetés valamelyik vezetővel, egy mosoly is elég, hogy sínen legyenek a dolgok.

      Krisztiánnal megszerveztek egy terjesztési — nem hivatalos — hálózatot. Lehet nem túl szabályos, de majd kiderül a későbbiekben. Megbízási szerződéssel húsz ember fogja járni Budapest forgalmas helyeit és személyesen ajánlja a könyveiket. Húsz-huszonöt könyvet elbírnak, és rátermett emberek. Három kezdő költő-író köztük. Saját könyveiket biztosan odaadóan kínálják. A könyvesboltok által eddig „levett” összeg felét kapják meg, hivatalosan, jutalékként. A könyv áráról nyugtát adnak — számlát nem — ha valaki azt kér, akkor sajnos nincs üzlet. Ezzel elérte, hogy a szokásos majd háromezer forint helyett két ezer forintért forgalmaznak egy-egy példányt. Novemberben egy kiadvánnyal kipróbálták a módszert — működött.

*

      Szerda volt. Szikrázó napsütés, de mínusz tizenöt fok. Sietett a kiadóba. Meglepetésre Soma fogadta benn. Komor volt és furcsán zavart.

      — Mónika beszélnünk kell. Otthon nem akartam Judit előtt. Tudod, miről van szó, azt hiszem.

      — Gondolom, a terhességemről.

      — Igen. Judit elmondott mindent. Meglepődtem, de hát ilyenek a férfiak, azt se veszik észre, ami kiveri a szemüket.

      — Haragszol rám?

      — Dehogy. Örülök, hogy lesz egy tündér unokám. Duplán az lesz, Zsolt a fiam te pedig a lányom vagy. Na, ezt jól megkevertem, még a végén testvérekké teszlek benneteket. Pedig, hidd el, a lányomként nézek rád.

      — Tudom Soma. Érzem is minden pillanatban. Olyan munkát adtál nekem, amiről csak álmodhat ebben a korban az ember. Köszönöm, hogy megbízol bennem.

      — Ne köszönd! Nem szimpátia alapján kaptad a munkát. Bizonyítottál előttem és egyre jobban működik a cég a kezed alatt. Én vagyok ezért hálás neked. Biztonságot teremtettél itt, és megszabadítottál a napi gondoktól, szabad ember lettem, azzá tettél. Tudok végre írni. Más a baj, nem is baj, csak át kell gondolnunk sok mindent. Hidd el kényelmetlen erről beszélni. De essünk túl rajta. Szereted Zsoltot? Mit érzel? Ő szeret téged? Szerelemnek érzed?

      Móni hallgatott. Sokszor feltette magának is ezeket a kérdéseket. Válaszolt is rájuk. Persze a válaszok hangulatfüggőek voltak. Rossz kedvében csak legyintett egyet, de sokszor, este — „otthon” — álmodozott Zsoltról. Vágyott már rá, hogy a fiúhoz simuljon. Hallja a nevetését, vele nevessen. Vágyott arra, hogy szeresse és szerethesse. Realista volt. Átgondolt már mindent ezért nyugodt hangon tudott válaszolni:

      — Soma, nyugodj meg. Nem akarok semmi problémát okozni. Nem veszem el tőletek Zsoltot. Fogalmam nincs mit fog szólni a helyzethez. Ha elmondom neki, azt is hozzáteszem, hogy én döntöttem el a sorsom. És örömmel döntöttem így. Soha semmit nem fogok követelni tőle. Ismersz már, Soma. Magam irányítom az életem, és tudom, mit teszek, mi az, amit vállalhatok és teljesíthetek. Boldogan teszem. Amikor biztos lett az állapotom, életem legszebb pillanata volt.

      — Nem is várod, hogy Zsolt esetleg úgy döntsön, hogy veled akar élni? Tudod, a gondom az most, hogy nagyon szeretném, ha ti egy család lennétek, és persze a mi családunk részeként, ugyanakkor azt is tudom, hogy Zsolt élete megköveteli a világjárást, a hosszú-hosszú távolléteket. Nem biztos, hogy egy házasság ezt kibírná. Akármelyik kezem harapom, fáj.

      Móni mosolyogva magához ölelte Somát, és halkan csak annyit mondott:

      — Még azt sem tudjuk, Zsolt miként fogadja a hírt. Szeretem őt. Szerelemmel szeretem. Szeretném az életem hozzá kötni, de annál jobban szeretem, hogy béklyót tegyek rá. Attól, hogy talán szabad akar maradni, még szeretheti a lányát — elnevette magát — érdekes, én csak kislányban tudok álmodozni. Szerethet engem is papírok, együttélés nélkül is. Modern világban élünk. Nyugodj meg, és bízd rám ezt. Nem lesz semmi dráma. Karácsonykor, ha hazajön, elbeszélgetek vele. Higgadtan. Ismersz. Fegyelmezett vagyok.

      Fegyelmezett. Azt pedig senki nem tudta, nem látta, hogy éjszaka néha csak fekszik az ágyon. Nézi a plafont és folynak a könnyei.

      Soma kutatóan nézte a lányt. Szerette volna látni a gondolatait is. Aztán megsimogatta Móni haját. Egy puszit adott az arcára és lassan kilépett az ajtón.

 

*

      Judittal már készülődtek az ünnepi vacsora megszervezésére. Végig skálázták mit szeret Soma, mit Zsolt. A hagyomány nem különösebben foglalkoztatta őket. Se pulykasült, se bejgli nem lesz asztalon. Szétnéztek a hűtőkben, a polcokon, Judit diktált, Móni írt. Egész szép lista jött össze a vásárlandó dolgokból. Soma néha már morgott, hogy  semmit nem lehet most megbeszélni a nőkkel, aztán csak legyintett egyet, és bevonult a szobájába, lábát felnyújtotta az íróasztalra, kezébe vette az ÉS utolsó számát és olvasni kezdett. Tíz perc múlva már aludt.

      Élesen szólalt meg a kapucsengő. Csomagkihordó állt a kapuban. Méretre nem túl nagy, de láthatóan súlyos csomagot hozott. Judit vette át. Zsolt küldte Rómából. Izgatottan vitte be.

      — Móni, légy szíves és szólj Somának. Ezt hárman együtt bontjuk fel.

      Móni bekopogott Soma ajtaján. Semmi válasz. Erősebben kopogott. Újra semmi. Óvatosan benyitott. Amikor meglátta Somát nevetésben tört ki, és még jobban kacagott, amikor a férfi felriadva a kezéből kieső folyóirat után kapott, közben a szemüvege esett le, aztán a hirtelen mozdulattól a forgószék billent meg:

      — Ne kapkodj. Nyugalom. Tessék szépen felállni, és gyere a nappaliba, a főnökasszony látni akar.

      — Főnökasszonyod neked, de nem nekem. Csak, ha kettesben vagyunk. De egyszer úgyis fellázadok — nevetett — kész a vacsora?

      — Az is lassan, de most valami meglepetés. Zsolt egy csomagot küldött.

      — Akkor szaporán! Mi van a csomagban?

      — Rád vár Judit, hogy kibontsa.

      Soma sietve indult, Móni utána.

      Judit már az egységcsomag ragasztását tépte le. Mikor a celluxszerű szalagokat eltávolította, kinyitotta a dobozt. Három nagyméretű könyvet emelt ki belőle és két borítékot. Egyikre ez volt írva: Anya és Apa, a másikra: Mónika.

      Judit izgatottan vette ki az első borítékból a levelet és olvasni kezdte:

      „Kedves Anya, Apa! Kérlek, Anya Te olvasd fel a levelem, mert tudom, hogy Apa végigmorogná a macskakaparásom miatt (Judit felnevetett, Soma csak bólogatott) meg egy irodalmár amúgy se mindig érti a festői lelkem. Na, ha kimosolyogtátok magatokat, akkor a lényeg: sajnos nem tudok karácsonyra hazautazni. Olyan lehetőséget kaptunk itt, hogy azt nem lehet kihagyni. Belenézhetünk — sőt segíthetünk is — Leonardo da Vinci Utolsó vacsora alkotásának részleges restaurációjába. Ez a falikép a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában van. Soha nem kerülhetnék a közelébe, ha ezt nem használnám ki. Szóval, a Jézuska nem visz haza. Sajnálom, mert már nagyon hiányoztok, meg az a vigyorgó Móni is (Móni el is vigyorodott Zsolt szavain). Küldtem neki is egy levelet, majd add át, Anya. Akkor jöjjenek azok a könyvek, amit alig bírtál kivenni, Anya. A Leonardo festmények kötete a tiéd. Tudom, hogy imádod Leonardót — és nyugi nem volt buzi csak akkor még a női testeket nem nagyon láthatták, főleg nem boncolhatták, még titokban sem. Apáé a Rubens könyv. Tudom, hogy utálja a kövér nőket, de ezeket a festményeket szereti. Talán a hímsovinizmus dolgozik? (Soma elnevette magát: - Meglehet.) Az kisebb kötet Mónié. Majd adjátok át neki. Rembrandról szól. Igaz angol nyelven de Móni beszéli tudtommal az angolt. A tiétek is angol nyelvűek, de tudom, hogy régen Apával is beszélgettetek angolul – gyakorlásképpen. A Rembrand könyvben főként Saskiáról, Greetjeről és Hendricktjéről készült festmények szerepelnek, persze az önimádó festő önarcképeiből is van. Anya. A számlátokra utaltam egy kisebb összeget. Kérlek, hogy majd Móninak adjatok belőle. Megírtam neki miért kérem ezt. Ennyi írás nekem már sok, írjon Apa, ő szakmája, úgyhogy elbúcsúzok. Majd hívlak benneteket. Ígérem sűrűbben, mint eddig. Hetente legalább egyszer. Apa, ne verd anyát, Anya, ne ölelgesd a postást. Móni, ne csalj meg a vízvezeték szerelővel. EZ VICC VOLT. TESSÉK NEVETNI. Puszipá mindenkinek: a piktor fiatok, akit Zsoltnak hívnak.”

      Judit megpuszilta a levelet. A másikat átnyújtotta Móninak. A lány nagyon kíváncsi volt mit írt neki Zsolt, de először ő is a könyvet kezdte el lapozni, mint Juditék. Amikor ők beszélgetni kezdtek a képekről félrevonult a szoba sarkába, leült egy fotelba — szokás szerint a lábát maga alá húzva — és kinyitotta a fiú levelét.

      „Kedvenc Modellem, édes Móni. Kívánom, hogy vidáman, egészségben olvasd ezt a pár sort. Hiányzol. Tudod, én nem szoktam mellédumálni és ez így igaz. Senkivel nem tudok olyan jól elbeszélgetni, mint Veled. Vártam a karácsonyt, hogy találkozzunk, de amit Anyáéknak írtam abból megértheted, hogy ami itt jön, azt nem hagyhatom ki. De, de, de, támadt egy ötletem: ’ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez’. Úgyhogy Anyáék adnak pénzt repülőjegyre és Te jössz ki hozzám ha egyáltalán el tudsz még viselni…”

      Móni elmosolyodott: - ha tudnád Zsolti, hogy mennyire vágyok már arra, hogy hozzád simuljak, hogy a szemedbe nézzek, hogy veled ébredjek. De nagyon is jól tudod te ezt — azt hiszem. Olvasta tovább a levelet.

„…Szállásról gondoskodtam. Nem velem együtt, mert itt a Vatikán területén nem szabad ám csak úgy együtt lakni. Ahhoz papírok kellenek. Kérjem meg a kezed csak ezért?...”

Móni picit szomorú lett: — nem ezért Zsolti. Csak azért, mert szeretsz és mert szeretlek, és a kicsi lányod itt van a szívem alatt.

      Megrázta a fejét. Ő nem akarja kényszeríteni a fiút és nem is fogja. Csak elmondja mi a helyzet és rábízza a döntést. Ha nem akar vele élni, akkor egyedül neveli a kislányt. Zsolt életét nem akarta irányítani.

„… Telefonon majd megbeszéljük mikor érkezel, és én várlak Fiumicinon. Jó a helyi közlekedés Rómában. Hamar ’itthon’ leszünk. Puszillak és nagyon várlak. Ja, azt hiszem, szeretlek is. Vigyorogsz?... na szia, vigyázz Anyáékra. Zsolt.”

      Móni nem vigyorgott. Sóhajtott egy nagyot, zsebre vágta a levelet és odasétált Juditékhoz.

*

      Felhőtlen eget hasított a Jumbó. Magyarország felett még a városokat is felismerte. A légiút Szolnok és Kecskemét között vezetett. Szolnokot a Tisza vonaláról, Kecskemétet szétterülő tanyavilágáról ismerte fel. Már amennyire hat-nyolc ezer méterről felismerhető valami.

      Túl volt a légi-kísérők által feltálalt ételen és egy narancslevet kortyolgatott. Ablaknál ült és nézte a felhőket. Felülről. Életében először ült repülőgépen. Különösebben nem szenzációként kezelte és nem félt. Mint egy rutinos utazó csak azt várta, hogy megérkezzen. El is aludt. Arra riadt, hogy a gép hangja felerősödött. Már a Fiumicinói betonon gördültek. Táskáját a vállára akasztotta és várta, hogy a gép megálljon. 

      Elsők között lépett ki a széksorok közti folyosóra. Hideg vágott a lépcsőn az arcába. Itt sem volt hó, bár fekete felhőket sodort az égen a jeges szél. A széles reptéri buszba szállva, mosolyogva gondolt arra, hogy mióta is álmodik egy római utazásról. Most két álma is megvalósul. Róma — és Zsolt. Vágyott hozzásimulni.

      Természetesen az utolsók között dobta ki a görgős csomagszállító a Judittól kölcsönkapott nagy utazótáskát. Sietve indult kifelé a zárt területről az utas-csarnok felé. Az olasz vámosok egy asztalnál trécseltek a kijáratnál, nem foglalkoztak az utasokkal. Magyarországról úgy látszik nincsenek gyanús utasok. Senki nem szólt hozzá, így átlépett a lengőajtón. Az utastér szokott „zümmögő” zaja fogadta, amikor egyszerre beszél több száz ember. Megdobbant a szíve. Rómában van.

      Szétnézett a hatalmas csarnokban. Zsoltit keresete, amikor valaki a vállára tette a kezét. Megfordult és a zilált fekete fürtök alól egy kék szempár nevetett rá huncutul. Elbujt a kijárat mellett a fiú — nem változott, a mókára mindig kész volt.

      Móni ledobta a táskát és átölelte Zsoltot. Karját a nyakába fonta és már érezte is a csók ízét. Egy pillanat alatt felizzott a teste. Jó volt érezni a férfit. Kibontakozott az ölelésből:

      — Szia, nagyfiú! Hiányoztam? És Rómát a lábam elé teríted?

      — Szia, kislány! Róma a tiéd, istennője leszel. Hiányoztál? Nem is tudom. Néha az eszembe jutott egy kócos, dacos, makacs, könnyes szemű lányka a messzi óhazából. Te lennél az? Azt hiszem ilyen kis soványka volt.

      Nevettek. Nevettek, mint mindig, ha együtt voltak.

*

      Gyorsan elszaladt a három nap, amit Zsolttal tölthetett. Fárasztó volt, de csodálatos. Bejárták Rómát, sok helyen megfordultak. Zsolt már, mint egy római, tudta, hová lehet a metrókkal eljutni, hol érdemes buszra szállni, hol kell gyalogolni, de sokszor taxiba is ültek. Móni élvezte — bár nem sokat értett belőle — az olaszok pergő beszédét. Zsolt már meg tudta értetni magát velük. Igaz, ő tanulta a nyelvet, mert szüksége volt rá a festészet területén is. Nem beszélte úgy, mint az angolt, de eladni nem tudták volna.

      A Colosseum csöndjében — ilyenkor tél-időben megcsappan a turisták száma — elgondolkodott, hogy mennyi vér öntözte valaha a küzdőteret. A Piazza del Campidoglio téren nem csak Marcus Aurelius lovas szobrát csodálták meg, de Michelangelóról is elbeszélgettek. Jó volt Zsoltot hallgatni, hihetetlen lexikális tudással és remek előadókészséggel rendelkezett.  A Fórum Romanum közel egy négyzetkilométerén alaposan elfáradt, de a látnivalók kárpótolták. A romok, a templomok, az épületek, mind egy-egy csoda volt a szemében.

      Esténként — sőt általában kora éjszaka —, ha már végképp nem akart sehová menni, valahol vacsoráztak, de csak valami egy-tál ételt, és irány a szállás.

      A rövid éjszakák alatt nem tudtak betelni egymással. Azt kívánta Móni, hogy soha ne érjenek véget a szeretkezések. Istvánnal nem ezt érezte. Jó volt, de Zsolttal más. Szinte elvesztette az öntudatát és hosszú percek kellettek, míg visszatért a valóságba.

      Zsoltban egy megértő, figyelmes férfit ismert meg ezen a téren is. A szeretkezés során rá figyelt, érezte milyen fontos neki az előjáték és nem volt durva. Amikor pihentek akkor sem nyúlt a konyakos pohár után. Simogatta őt, puszilgatta az arcát, egy törölközővel felitatta az izzadságot a testéről. Újra és újra a mellére hajolt és puszilgatta. A keze a dús szemérem szőrzetet kócolta.  Szerette ott tartani a tenyerét.

Amikor lezuhanyoztak — együtt — csak akkor kérdezte meg:

      — Egy pohár italt, kedvesem?

      — Nem, köszönöm, nem kérek, de te igyál nyugodtan. Megérdemled! Igazi férfi vagy, bár másokat nem ismerek — nevetett, Zsolt vele:

      — Nem is ajánlom. Te az enyém vagy, örökös birtokom, de szabadon, mert egy szerelem csak úgy értékes, ha önkéntes.

      Móninak jól estek a szavai. Hallgattak. Zsolt a pohár konyakot „nyalogatta”, Móni pedig a holnapi napon gondolkodott. Délelőtt folytatják majd a városnézést, délben a Trevi-kútnál fejezik be, aztán este hatkor indul vissza vele a gép. Holnap majd a Trevi-kútnál fogja elmondani Zsoltnak, hogy a gyermeküket várja.

Félt.

petruchio•  2017. február 5. 08:04

RAILJET -kisregény 11.

11.

 

Szombat-vasárnap Soma nem volt hajlandó semmi hivatalos dologról beszélni. Lezárta azzal Móni beszámolóját, hogy

      — Majd hétfőn. Addig hagy legyek már nyugodt. Elég lesz akkor megtudni, hogy csődbe mentünk.

      Móni nevetett:

      — Nem főnök, sőt, felvirágoztattam a Hanghullámot. Majd meglátod.

      Judit a vacsora után félrevonta és egy kis csomagot nyomott a kezébe mosolyogva:

      — Ezt Zsolt szobájában találtam. Azt hiszem a tiéd. Ne pirulj el. Felnőttek vagytok és semmi probléma. Tudod, örülnék neki, ha ilyen menyem lenne. Megszerettelek.

      Móni tényleg nyakig vörösödött. Tudta, hogy bugyija van a csomagban. Tegnap délben mindent levitt Zsolt szobájából, ezt is kereste, de az „szélhámos” fiú valahová eldugta. Úgy látszik nem eléggé:

      — Ne haragudj rám, Judit. Tényleg fenn aludtam néhányszor. Ugye nem baj?

      — Dehogy — ölelte magához Judit a lányt — valahogy mi is így kezdtük Somával és ma sem bánom. Majd az esküvőtökön emlékeztetlek erre. Rendben?

      Móni csak bólintott. Lement a házába, lefeküdt az ágyra. Kezét összekulcsolta a mellén és gondolkodott. El tudta képzelni, hogy Zsolt felesége legyen, de azt is tudta, hogy ha a fiú így akarná, akkor is nehezen egyezne bele. Úgy érezte, mintha már így is sokkal tartozna ennek a családnak. Még távolinak érezte a gondolatot is, hogy Zsolt és ő egy család legyen, de ugyanakkor vágyott az együtt ébredésre, a fiú örök vidámságára, gondoskodására, simogató mozdulataira, csókjára, ölelésére. Hangosan szólalt meg, csak úgy magának:

      — Na, Móni, a fene megette, te szerelmes vagy. Nem lesz ebből baj?

      Hétfőn együtt mentek be Somával az irodába. Móni előkapta a pénteken szépen összekészített iratokat — külön egy lapon a maga által leírt beszámoló menetet — és várta, hogy Soma átnézze a névre szóló leveleit. Amikor végzett — többségét összegyűrte és papírkosárba dobta — nagy levegőt vett és elkezdte:

      — Nos, Frattan tíz centit összement, olyan kicsi lett. Itt van az új szerződés tervezete. Hatvan százalékkal visszavéve a jogdíja, és mi döntünk abban, hogy mit jelentetünk meg, és hány példányban. Fizetni csak az eladott példányok után kell, a remitenda költsége közös lesz. Morgott, de beleegyezett. Majd mondd meg, mikorra hívjam aláírni.

      — Tárgyaltam a nyomdával az utolsó három megrendelésünkről. A könyveinket a kemény borítás drágította. Ezt megoldottuk. Kemény marad a fedél, de nem az ünnepélyes fekete, vagy kék, találtunk elfekvőben tüdőszínű anyagot az is jó lesz, komplementer szín betűnyomással. Elég jelentős összeget spórolunk meg. Kész a módosított szerződés, a felső fiókodban van, írd alá, és postázom.

      — Krisztián dolgozik a regényén. Minden nap behozza, amivel kész, nagyon jó lesz. Csak egy hónapot adtam neki az átírásra, de elkészül. Itt is spóroltam. Négy antológia munkáival végeztünk. Mehetnek a nyomdába. Annyit elértem a megrendelőknél — online net portálok —, hogy adtam öt százalék engedményt, cserében minden könyvünket reklámozni fogják. Számolj utána, ez nem rossz bolt. Vannak még apróbb dolgok, de azok nem lényegesek. Majd menetközben találkozol vele. Ja, még annyit, hogy tervezem egy önálló terjesztési hálózat kiépítését. Olyan „gyalogos” hálózat lenne. Mindenki, aki velünk üzleti kapcsolatban áll, valamilyen módon terjesztené a könyveinket. Cserébe mi is reklámozzuk őket a könyveink hátsó oldalán.

      Soma mosolyogva figyelte. Tetszett neki az összefogott beszámolója. Átgondolta, hogy tényleg komoly munkát végzett a lány és ezért valamiben szokása ellenére hirtelen döntött:

      — Móni. Köszönöm szépen. Látom, hogy komolyan veszed a feladatod. Van egy újabb ajánlatom. Legyél a cég ügyvezetője. Teljes felelőséggel. Rád merem bízni. Kevesebbet akarok az üzleti ügyekkel foglalkozni, írni fogok. Három félkész regényem vár a fiókban, egy dráma is fogalmazódik bennem. Nem akarok napi ügyekkel foglalkozni. Azt hiszem, hogy nálam jobban el tudod látni az irányítást, rátermettebb vagy, és mintha beleszülettél volna. Hivatalosan százötvenezer lesz a fizetésed, de mindenféle kafetériát kikeresünk, és remélem a jutalékok adta lehetőségek révén is tudunk fizetni. Lényeg, hogy előre vidd a céget, és akkor te is többet keresel. Beleegyezel?

      Móninak könnybe lábadt a szeme. Odalépett Somához, egy-egy puszit nyomott az arca bal-jobb oldalára és csak annyit mondott:

      — Az első ajánlatodra jó sokára adtam választ. Most nem várok, igent mondok. Jól érzem magam itt. Titeket megszerettelek, és azt hiszem, van a cégnek és nekem is jövőm. Köszönöm szépen.

      Soma az ajtóhoz ment. Kinyitotta, behívta Jánost és Erzsit:

      — Uram, hölgyem, bemutatom új főnöküket. A cég új ügyvezetője Veréb K Mónika.

      Móni figyelte a többiek arcát. Nem látott rajtuk semmi elutasítás. Mindketten mosolyogva fogadták a bejelentést. János természetesen bohóckodott egyet, Erzsi pedig magához ölelte, és csak annyit mondott:

      — Soha ne legyen rosszabb főnökünk.

 

*

      Este már lefekvéshez készült, amikor Zsolt kopogott az ajtón.  Meglepődött, mert ilyen későn nem szokta keresni.

      — Szia, gyere be. Mi történt?

      — Semmi és minden. Holnap utazom.

      Móni szomorúan nézett rá:

      — Hová?

      — Rómába. Megjött a meghívóm és a szerződésem egy nagy munkára. Talán egy évig is eltart. A Vatikánnak fogok dolgozni. Persze nem önálló munka, sőt, inkább segédmunka. Részletek színezése, előkészítése, de olyanok mellett, akik nekem az istenek a festészetben, mármint a freskók területén. Szeretem ezt a fajta munkát. Itt csak tanulhatok. Persze a pénz sem lényegtelen. Sok pénzt fogok keresni. Ami összejön, az elég lesz talán három évig is ahhoz, hogy csak utazgassak a világban és végre nyugodtan fessem, amit akarok.  Nehéz most elmennem.

      Fürkészve nézte a lány arcát. Látta, mi zajlik benne. Látta a szomorúságot a szemében.

      — Móni. Nem szokásom szerelmet vallani és most sem teszem, de valamit mondanom kell. Nagyon megszerettelek. Hogy ez szerelem-e? Nem tudom. Annyit tudok csak, hogy jó veled lenni, és most nem csak az ágyra gondolok. Szeretek veled beszélgetni, veled nevetni, egyáltalán nézni, ahogy sürögsz-forogsz, jó, ha a kávém elém teszed, jókat eszek a főztödből, szóval igazi feleségnek való vagy, de még vagy ötven évig nem nősülök meg. Gondolom, amúgy se bíznád magad egy világ-szélhámosra.

      Újra nevettek mindketten. Jóízűen, felszabadultan, egymásnak örülve.

      — De nem ám. Szülnék neked vagy tíz gyereket, aztán a világból is kimenekülnél. Szó sem lehet róla. Egyről azonban igen. Arról, hogy búcsúéjszakád itt töltsd, ha megfelel mellettem ezen a keskeny ágyon egy negyednyi hely. Ha nem férek, akkor úgyis lelöklek.

      Zsolt nevetve ölelte magához.

      — Igen, én is így gondoltam. Szeretlek.

      Móni a nyakába fonta a karjait, a fülébe súgta:

      — Szeretlek — és beleharapott a fiú fülébe.

      Újra nevetésben törtek ki. A nevetés volt a kincsük.

 

*

      Egyre jobb dolgok történtek a cégnél. A Móni által elindított események már önjáróak lettek. Két általuk kiadott könyv is a hazai sikerlista élén állt november végén. A kettő közül az egyik Krisztián regénye volt. Móni javaslata alapján a végét Krisztián — morogva — átírta és a cigánylány révbe ért. Lehet, az élet még nem ezt mutatta, de a regény hősnője akár példát is adhat. Olyannyira népszerű lett a kötet, hogy egy délelőtt a parlamenti közvetítések hallgatása során felkapta a fejét, mikor a könyvből idézett a felszólaló. Párttársai élénk tapssal jutalmazták, csak valahol „szélről” hallatszott füttyszó.

      A nyomdával élt az új szerződés. Kölcsönös előnyök alapján jelentős megtakarítást könyvelhettek el. A kötetek könyvesbolti árát nem csökkentették, helyette a szerzők juttatásait tudták emelni négy-öt százalékkal. Ha nem is számított ez soknak, de más — népszerű — írok is elkezdtek „tapogatózni” a Hanghullám felé.

Soma szinte teljesen Mónira bízta a kiadó irányítását. Tudta, hogy jobban csinálja, mint ő, és így legalább ideje is van a saját írásaira. A félkész drámáját lassan be tudja fejezni. Megmutatta egy rendező barátjának, aki úgy nyilatkozott, hogy „megetetem a dirivel, nyugodj meg tavasszal bemutató lesz”. A barátja nem szokott a levegőbe beszélni. Neki már hiányzott az, hogy újra meghajoljon a színpad szélén, a bemutató alkalmával, Judit kezét fogva.

      Frattan két anyagot is benyújtott, de visszautasították őket. Gyengék voltak. Mindkettő az első sikerkönyvére hajazott, de semmi új gondolat, semmi meglepő fordulat, unalmas típusmunka.

      Erzsi sokat betegeskedett, de talán már rendbejött. Megváltozott. Komolyabban vette a munkáját. Móni meg is dicsérte. János persze azonnal kért egy jutalom puszit, merthogy ő is jó dolgozó. Móni cuppantott egyet a levegőbe.

      Nevettek, amiről Zsolt jutott eszébe. Főzött egy kávét — nem engedte Erzsinek, hogy kiszolgálja — és beült a szobájába. Már tényleg az ő szobája lett, mert Soma ritkán járt be.

      Lábát maga alá húzva lassan kortyolgatta a feketét. Hiányzott Zsolt. Ha a fiú hívta az otthoniakat, akkor mindig ő is kézbe kapta a kagylót, de „kettesben” alig voltak. Ha úgy alakult, akkor is csak a fiú vicceit, élménybeszámolóit hallgatta

      — Móni, ezek az olasz nők a sírba visznek. Mind bajuszos és kövér. Hol vannak az olasz szépségek?

      — Elbújtak egy szélhámos elől.

      — Nyugodj meg Móni, nincs időm megcsalni téged. Hajnaltól késő estig dolgozom, ha meg véletlenül nem, akkor ismerkedem Róma festészetével. A világon itt a legtöbb freskó és mind csodás. Végül is az olasz reneszánsz alkotásai olyan mesterektől származnak, akik utánozhatatlanok. A Sixtus-kápolnába is bejutottam. A dongaboltozat freskója Michelangelo műve. Még egy ilyen csoda nem létezik a világon. Napokig bámulnám. Más élőben, mint képen. Hogy vagy?

      — Elvagyok. Sok a munka, de bírom.

      — Hallottam, hogy te lettél a főnök, apám pedig alkot. Jól ír, de kicsit régiesek a szövegei. Nekem legalábbis.

      — Nem is ad le kéziratot nekem — nevette el magát Móni, és a fiú a telefon másik végén nevetett.

      A védjegyük, a nevetés. Hiányzott már. Várta, hogy karácsonykor — ahogy ígéri — hazajön. Lesz egy komoly beszélgetése vele.

      Szeptember végén — amikor nem jött meg a menzesze — elvégezte a terhességi tesztet. Persze nem is ő lett volna, ha az próba nem „döglött” csíkkal történik.  A hajnali pisibe mártva a kontroll csík sem színeződött el, tehát vett egy másikat.

      Másnap reggel meggyőződött arról — amit már amúgy is érzett — hogy terhes.

      Gyermeket vár Zsolttól.

 

*

      Mikulás napján, mielőtt felment volna vacsorázni, két zsinóros tasakba ajándékokat pakolt, amiket Somának és Juditnak vett a napokban. Értékben nem jelentős, lényegükben azonos apróságok voltak, de talán örömöt szerez vele mindkettőjüknek.

      Mindketten egy-egy ízléses keretbe foglalt nagyított fotót kapnak. Soma azt, amit a cégnél, automata állással fényképezett négyükről, háttérben a „Hónap könyve” reklám plakáttal, amit a könyvkiadók kamarája készített reklámként. Rajta Krisztián könyve egy stilizált cigánylány kezében. Jól sikerült kép. A reklám is, ők is jól mutatnak rajta.

      Judit pedig az általa készített képet kapja, ahol Zsolt és Soma öleli két oldalról. Judit arcára kiültek az érzései. Egy kisebb méretű neki is az éjjeliszekrényén áll. Senki nem mondhatja, hogy Zsolt miatt — pedig főként ez az igazság: hiányzik az életéből.

      Házi hurka-kolbász volt a vacsora sült krumplival és csalamádé savanyúval. Egy teli tálca sütemény is kínálta magát. A „házi” költőjük ajándékaként — aki már tíz éve írja verseit, és senkinek nincs mersze megmondani neki, hogy ne fáradjon. Jobb szakácsnő, mint irodalmár. Biztatják. Azért soha nem sértődik meg, hogy a verseit nem tudják kiadni, de azért egy alkalommal nagyon is, hogy Soma nem akarta elfogadni az ajándékát. Ezt még egyszer nem kockáztatják meg.

      Soma a vacsorát követően felbontott egy öt puttonyos Tokaji aszút, és töltött mindenkinek. Móni elérkezettnek érezte az időt és átadta az ajándékait.

      Judit könnyes szemmel nézte. Magához ölelte Mónit és így szólt

      — Köszönöm… köszönöm… kislányom.

      Móni szeme is könnybe lábadt. Arcát Judit arcához szorította, hogy az ne lássa ezt. Érezte, hogy ő is sír. Aztán kibontakozott Judit.

      — Na, ünnep van. Ne sírjunk már. Csillagom, én nem készültem semmivel sem. Ne haragudj rám.

      — Haragudni? A legszebb ajándékot kaptam tőled Judit; kislányomnak szólítottál. Anyámként tisztellek.

      Judit újra magához ölelte, és most már nem is vigyáztak rá, sírtak mindketten, de ezek a könnyek az öröm könnyei voltak.

      Soma kiment az ebédlőből a szobájába. Egy papírlappal tért vissza.

      — Na, ne áztassátok már szét a berendezést! Még a végén ki kell hívni a tűzoltókat, hogy ne legyen itt áradás. Tessék Móni, ez a mi ajándékunk. Karácsonyra szántam, de azt hiszem, most is örülni fogsz neki. Csak alá kell írnod.

      Móni megismerte a nyomtatványt, amit Soma már kitöltött és aláírt. Egy ingyenes kötetkiadás vállalása volt a Hangadó részéről. Mostanában már régen ajánlották fel valakinek is. Tudta mit jelent ez, és azt is tudta, hogy fél év alatt nyomtatás készen lesz az írásaival:

      — Judit, fordulj el, mert most lesmárolom az urad.

      Ezzel a nyakába borult Somának. Nevettek mindhárman. Valahogy mióta megismerte őket nevetősre fordult az élete. Csak Zsolt hiányzott. Nagyon hiányzott.

 

*

      Judit kísérte ki a búcsúzásnál:

      — Móni, kérdezni akarok valamit. Ha nem akarsz válaszolni, akkor nem kell. Egy ideje figyellek. Nő vagyok. Szültem. Átéltem a terhesség minden örömét és baját. Ismerem a jeleket. Terhes vagy?

      Móni meglepetten nézett rá, de nem sokat gondolkodott.

      — Igen.

      — Nem kérdezem meg, kitől. Tudom. Zsolt tudja már?

      — Nem. És nem is akarom, hogy megtudja. Nyugodj meg, Judit. Nem fogom se Zsoltot kényszeríteni, se titeket az apai és nagyszülői kötelezettségekre. El tudtam volna vetetni, de végiggondoltam, és szükségem van rá. Gyereket akarok. Azt hiszem, egy szőke, kék szemű festőnő lesz majd, aki remek verseket is fog írni.

      Nevetett. Judit is elnevette magát, de meghatottan magához ölelte Mónit, és csendesen szólt:

      — Nem tudok Zsolt nevében nyilatkozni. A ti dolgotok, mit és hogyan, de Soma és az én nevemben azt kérem, hogy ne fossz meg minket a papai és mamai érzésektől. Egy unoka a mi kincsünk lesz. Igen, te neveled, a te gyermeked lesz. Mi meg majd elkényeztetjük, hogy legyen azért egy kis problémád vele. Majd megbeszéljük a továbbiakat. Nem gondolok én semmiféle megállapodásra. Egyszerűen megszerettünk, és a lányunknak tekintünk. Nem szólunk bele az életedbe, de veled örülünk és bánkódunk, ha ok van rá. A lányunk lettél.

      Móni könnyes szemekkel nézett rá. Elindult a lépcsőn a kert felé. A háza felé.

      Megállt a járdán. Megfordult és csak annyit mondott:

      — Jó éjt, anyám.