szófűző

Közélet
petruchio•  2017. február 25. 13:15

A szalkai állomáson


Furcsa vidék ez
és furcsa gondolatokat sugall
a kínzón lassún döcögő
vicinális a periférián.
Zöldre festett vidék,
szíjakra hasított földek
teremnek a holnapra alig
valamit.
Furcsák az arcok,
sötéten is sápadtak,
ők azok,
kik a semmire tapadtak.

Mosolyognom kellene, hiszen
feléd, hozzád tartok,
mézízű csókod ízét érzem,
melleid formázom már most
a tenyeremben -
de csendre int ez a világ,
a lassan csosszanó léptekkel
gyereküket cipelő koravén anyák,
borotválatlan, sovány napszíta
férfiak ténferegnek az állomáson,
talán szerencséjük érkezését
várják, vagy csak büszkén emelt
fővel koldulnak - tőlem is,
cigarettát.

Rozsdás síneken fut a megkésett idő,
pusztulásra ítélve a tehetetlen erő.
Bűnt nemzett a szegénység,
levegőt venni is vétség.
Csak a szerelem szökkent szárba,
s hozott ártatlan purdékat világra
(és ítélt halálra),
ide nem jutnak el a népvezérek,
kevés a voks,
nem sokat érnek, tán jutalomból
majd újra meszelik a vécéket,
közmunkát csapnak ki árokszélre
a gazt irtani, elég az.

A ma gúnnyal figyel,
a fénysorompó
tilosat villog.