szófűző
JátékEsti fohász
fohász, szédül, bélyeg, suhog, ránc, pislog, pillanat, forr, halvány, időtlen
Halk esti fohász a nem létező Istenhez,
amikor az éj pislog álmosan köröttem,
amikor megszédül a lét, bújok a csendhez,
az idő enyészik a semmibe időtlen.
Bélyeget ragasztott napomra a fáradtság,
ráncokat hozott szemem alá a pillanat
amikor elköszöntél, halvány álomvilág
még felidéz, érzem nem múló fájdalmadat.
Ősz lett, kinn az eső zuhog, hideg szél suhog,
a nyár-meleg lenn a pokolban forr üstökben,
lelkek sírnak, én élek, hozzád elindulok,
vezess, ne tévedjek el a magány ködében.
MÁSKÉPP
(A költészeti játszóház feladványára)
Nem ünnep, csak jegyzett nap,
mikor elkezdődött vesszőfutásom,
az a látomásom, hogy ember vagyok,
s gyermekként álmodok, rossz
álmokat, néha felsírok, hajnali
jajgatások kísérnek a sír felé.
Furcsa homokóra pereg felettünk,
életünk folyik el benne, gyorsan,
néha álmosan nyújtózunk, aludnánk
még, de tudjuk nincs időnk, amíg
erőnk futja, addig rohanunk
- magunk után.
Érezzük vajon mennyi van hátra?
Nem. A tükör sem mutat mást,
mint a múltidőt a foncsorokba
zárva, s a jövőt valahol
egy sarok takarja, meg kell
találnunk, ha akarjuk, vagy
csak sodródunk s lustán épp,
hogy létezünk reggelitől a vacsora
haranghangjáig, aztán a rem-fázisban
takarítunk agyunkban, mert túl sok
a történet, nem erre vágytunk,
harcoltunk, buktunk, néha győztünk,
ritkásan.
Végül éjszakai tolvajként szedünk
egy nagy csokor dupla-tömött fehér
orgonát - saját sírunkra.
Lehetett volna másképp is, de erre
csak egy másvilágba érkezve jövünk
rá -s nincs visszaút.
Hallgatunk
(vers e hangzó nélkül)
fáradt karod
nyakamba kulcsolod
ajkad csókra nyújtod,
hallgatsz, s hallgat a pillanat
mi most élő varázslat,
ruhád hullik, hajad kibomlik,
combod kitárul
s a világ zárul köröttünk,
csillagok gyúlnak
a zöld írisz mögött,
tűz lobban s lánggal égünk