Jegy nélküli utazó vagyok
megtűrt, pótszéken alvó.
Csak a létszámot nővelő
álnok,néma súlyfölösleg.
Mikor születtem
akkor kaptam ezt a széket
az élet nagy vonatán
az ablaknál ülve, a napokat
éveket nézem.
Jegy ide nem kell, mégis tele
a vagon, nem kérdezik ki vagy
csak zakatolnak a kerekek
az idő néha zajong.
Vannak állomások, fekete peronok
leszálló emberek,
kiket viszont már sosem láthatok.
Volt barát, rokon, ismerős
más vagonban ültek
mert mindenkinek megvan
a hely, ahova ülhet.
Mostanában egy képet látok
elszaladó kép, rohanó vonatom
ablakán ha kinézek mindig látom.
Nem akarok leszállni, soha talán.
Csak lássam azt a képet, itt e vagonban
de úgy érzem, már az ajtónál áll.
Kilincsen keze, és neki sincs jegye
legyen majd valamikor állomás,
de ne fekete.
Leszállok én és talán ős is velem.
Elfelejtem a pótszékem, megtűrten
legyen más, érzem nem itt a helyem.
|
Gondolatok